Kérdezz - felelek (12. fejezet)

Borzasztó hosszúra nyúlik az adminisztráció. Mindenhol rendőrök mászkálnak, mentősök vizsgálják a diákjaimat, hogy biztosan nem sérült-e meg senki. Előre engedtem a fiatalokat, addig egy zsepivel törölgetem az arcomat, miközben Stilinski serif teszi fel nekem a rutinkérdéseket. A férfi kinézetére igyekszem visszaemlékezni, mikor a fia és Scott esnek be az osztályba.

- Mi történt? – kérdezik egyszerre. Scott ledöbbenve mered a falra, míg Stiles az apja fejmosását fogadja meglepően gyakorlottan. Nem ez lehet az első alkalom.

- Jól van, Miss Graham? – kérdezi kedvesen Scott a sérülésem látva.

- Semmiség, csak egy karcolás. – mosolygok rá megnyugtatón.

- Látott valami furcsát? Valami egészen nem hétköznapit? Ami esetleg felkavarta vagy egyenesen kiborította?

- Stiles! – mordul rá a seriff rosszallón. – Még mindig én vagyok a rendőr! Bízd rám kérlek a nyomozást. Neked amúgy is órán kellene lenned! Sipirc, fiúk!

- Tudod, apa, sok mindent kellene most tennem, de közöttük nincs az óralátogatás. – rázza meg a fejét. – Sokkal többet érünk most itt, tisztában vagy vele! – néz rá sokatmondón. Egy pár pillanatig szemez a fiával, de megadón felsóhajt.

- Ti visztek egyszer a sírba!

- Ez a veszély mindig fenyegetni fog. – bólogat egyetértőn. Nem bírok elnyomni egy mosolyt a pimaszságától.

- Elnézést. – teszi a vállamra a kezét valaki. – Jöjjön, hölgyem, ellátjuk a sebét.

- Végeztünk, seriff? – pillantok Stilinskire kérdőn.

- Mára igen, a napokban jelentkezem.

Egy biccentéssel köszönök el tőlük, és követem a mentőst ki a kocsijukhoz. Nincs szükség varrásra, ezért csupán fertőtlenítést, valamint egy sebtapaszt kapok. Megköszönöm az ellátást, majd visszasietek az iskolába.

~***~

Az igazgató elengedte a mai napot biztonsági okokból. Így a rendőrök is nyugodtan dolgozhatnak. Megvárjuk, amíg kiürül az épület, addig egymás között beszéljük meg, mi történhetett.

- Én mondom, amióta ez a Hale visszajött, hozta magával vissza az átkot is. –mondja rosszallón az edző.

- Hogy érted ezt? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Úgy tudom, egy jó fél évre elment a városból. Abban az időszakban minden nyugodt volt, egyszer nem lehetett hallani szirénát az utakon. Vagy csak a nyári szünet hatása lehetett? – pillant félre elmélkedve. Elgondolkodtató. Lehet köze ennek Derekhez? Istenem, miért érdekel ez egyáltalán engem? Semmi közöm az egészhez, mégis… vonz.

~***~

Ideje hazamenni. Az iskola kiürült a rendőröket kivéve, ezért elköszönök az edzőtől, és én is útnak indulok. Annyi minden kavarog a fejemben, nem igazán sikerült feldolgoznom még a mai nap eseményeit. Jó lenne beszélni erről valakivel. De kivel? A rendőröknek nem mondhatom el, mit láttam, úgysem hinnék el. Bár, ha igaz, hogy régóta történnek furcsa dolgok errefele, talán meg sem lepődnének. Nem, ezt a kártyát nem mutathatom meg akárkinek. Vajon lecsukhatnak bizonyíték visszatartásáért?

Nagyon elkalandoznak a gondolataim, a tudatalattim vezet az erdőben arra az ösvényre, ahol múlt hétvégén kocogtam. Igen, ahol az a bizonyos leégett ház van. Persze, bennem van a tüske, hogy újra megtámadnak, viszont sosem jutok előrébb a nyomozásomban, ha csak ülök a hátsómon. Egyébként is, egy igazi bűnöző sosem tér vissza a bűntett helyszínére.

Remélem, maradt bármiféle nyom vasárnap óta. Nem túl bíztató tény, hogy 5 nap eltelt azóta, ráadásul rengeteget esett ezen a héten. Mindjárt kiderül, ott a ház, tehát nem vagyok már messze. A rommal párhuzamos ösvényre lépek, ott folytatom a túrámat. Mindenem nálam van, a táskám, irataim, mappáim, amik kicsit megnehezítik a dolgom. Nem számít, túl sok idő telt el így is. Ha már itt vagyok, körülnézek. Gyakran körbepillantok magam körül biztos, ami biztos alapon. Minden békés, a szél fújdogál csendesen, a nap pedig bőven a horizont felett. Nem sötétedik még olyan korán.

Aha, megvan. Valahol itt támadtak meg. Nem sok minden változott. A fák lassan levetkőzik elszáradt leveleiket, sokat az eső is levert már. Sajnos ilyen latyakos, vizes terepen nem valószínű, hogy látni fogok valamit. Úgy látszik, elkiabáltam. Az egyik fa törzsén megakad a tekintetem. Fogalmam sincs, milyen állatok élnek errefelé, de ezt a nyomot egy nagy egyed hagyta maga után. Egy hosszú, mély karmolás éktelenkedik a növényen. Végigsimítok rajtuk az ujjaimmal, szinte elvesznek a felhasadt fatörzs rései között. Oldalra biccentett fejjel vizsgálom meg a sűrű folyadékot, ami az egyik kiálló kéregről csurog le. Frissnek tűnik, mégsem gondolnám, hogy gyanta.

El nem tudom képzelni, mi lehet. Kíváncsian nyúlok felé, mikor a semmiből a csuklómra markol egy erős kéz. Felsikkantva rezzennek össze, azonnal felegyenesedem.

Riadtan nézek magam mögé, ahol Derek mered rám rezzenéstelen arccal.

- A helyedben nem tenném. – mondja rosszallón.

- Miért, mi ez? – rántom ki a karom ujjai fogságából.

- Egy nagyon erős bénító méreg. – lép hátrébb egyet zsebre dugott kézzel.

- Ki gyárt ilyet? Meg egyáltalán minek?

- Ezt szeretném kideríteni, ehhez viszont szükségem van a segítségedre.

- Az enyémre? – kerekednek el a szemeim. – Mégis miben tudnék én segíteni neked?

- Te láttad a férfit, és szükségem van a személyleírására.

- Miért? – húzom fel a szemöldököm kérdőn. – Miért nem bízod ezt a rendőrökre? Szembe akarsz kerülni azzal, aki téged keres? Merész húzás…

- Szeretem a kihívásokat. – von vállat vigyorogva. Ennyire ne élvezd, hogy körülötted forog a város, kérlek.

- Miért segítenék egyáltalán? – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt.

- Tudom, hogy utánam szaglászol, ezért gondoltam, megegyezhetnénk.  Én válaszolok néhány kérdésedre, cserébe megkapom a leírást.

Érdekes ajánlat, felkeltette az érdeklődésem. Nem kellene belekeveredned az életébe, suttogja a belső énem.

- Rendben! – bólintok rá hezitálás nélkül. Muszáj tudnom, mi történik itt, és ki támadt rám. Ő választ adhat mindenre. Derek nekidől egy közeli fának, a kérdéseimre vár. A hajamba túrok sóhajtva, hogy összeszedjem a kérdéseket, amik olyan régóta halmozódnak bennem.

- Oké, kezdjük az elején. Ki támadt meg az erdőben, és hogy kerültem hozzád mindenek után?

- Továbbra is azt próbálom kideríteni, ki ez, tehát a kérdésed első felére nem tudom a választ. Hosszú idő után szimatot fogtam, és követtem ezt a valakit az erdőbe, ahol rád támadt. Megsebesítettem, így sikerült elmenekíteni. Láttam, hogy megsérültél, elvittelek orvoshoz, utána nem tudtam, hol laksz, ezért magamhoz vittelek. Ennyi a történet.

Ő mentett meg? Megküzdött a nagykarmúval egyedül? Nem mintha baj lenne a kondijával, de akkor sem feltétlenül szállnék szembe egy ilyen emberrel.

- Köszönöm. – suttogom elszégyellve magam. Még meg sem köszöntem neki.

- Nincs mit.

Egy pillanatnyi kellemetlen csend telepszik közénk. Feszélyez ez a „nem fejtem ki a gondolatom, elég egy-két szóban” stílusa.

- Mielőtt elájultam, – kezdek bele egy halk sóhajt követőn – láttam a támadóm kezét… Szokatlanul nagy körmei voltak, biztos vagyok benne, hogy nem természetes volt. Ehhez hasonló trutyi folyt róluk. – mutatok a fára.

- Nem higiénikus ember. – von vállat hanyagul. – Vagy nagyon sajátos a támadó fegyvere.

- Ne nézz hülyének, Derek! Nem ebben egyeztünk meg! – mordulok rá dühösen.

- Nem tudom, fogalmam sincs, ki ez! – emeli meg a kezeit védekezőn. – Harmadjára mondom, én is ezt akarom kideríteni – feleli nyugodtan. Igaza van, Ariadne, ne húzd fel magad!

- Peter mondott valamit, amikor azt hittétek, alszom. - Magasra szökik a szemöldöke, sikerült meglepnem. Nem számítottál rá, ugye, Hale? – Említette a kanimát, ami egy mitológiai hüllő. hosszú karmai vannak és farka, a bőréből pedig bénító mérget bocsájt ki. Ezt komolyan mondta?

- Peter csak hozzá hasonlította az elkövetőt. Ennyi. Gondolom, unalmában bújja a mítoszokat.

Nem túl kielégítő válasz.

- Peter írisze átváltozott a szemem láttára. Szikrázó kék volt, egyértelműen nem a természetes színe. Ezt magyarázd meg nekem, kérlek, utána eleget teszek a te kérésednek.

Teljesen befeszül a testtartása, az állkapcsa úgyszintén. Az öklei is kikerekednek a dzsekije zsebében. Most megvagy!

- Azt hiszem, részemről teljesítve az egyezség. Kérem az én részem! – feleli ridegen. Aha, kitér a válasz elől.

- Ez az utolsó kérdésem, utána akár le is rajzolom neked, amit csak szeretnél. – Rendíthetetlenül összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt. Kíváncsi vagyok, hogy vágja ki magát. Lassan megindul felém, dühös tekintetét az enyémbe fúrja. Hátrálnom kell előle, túl közel kerül hozzám. Beleütközöm a fába, nincs menekvés. Egész testtel nekem feszül, szinte a fába présel. A kezeivel körül fog, így elzárja a menekülésem útját.

- Ide figyelj! Nem érdekel, ki vagy, honnan jöttél vagy épp miért szaglászol utánam, de ma rohadtul nem vagyok játékos kedvemben. Tehát könnyebben ki lehet hozni a sodromból, mint egyébként. Tehát könnyítsd meg mindkettőnk dolgát, és nyögd ki azt a leírást. Most! – suttogja nyugodtan, ellenben annál fenyegetőbb hangon. Egy nagyot nyelek, határozottan sikerült megfélemlítenie. Halványan bólintok, mire végre ellép előlem, valami mégsem kerüli el a figyelmem. A szemei. Nem, nem változtak át, mint Peternek. Akármilyen meglepő, de ez nekem sokkal döbbenetesebb volt, hiszen a pillantása lesiklott az ajkaimra. Biztos vagyok benne, hogy oda. Kapkodva veszem kicsit a levegőt, ezért egy mély, reszkető sóhajjal igyekszem elhessegetni a gondolatot. Lehetetlen, felejtsd el! Szóval, hogy is volt? Egy frakkos, cilinderes őrült. Erre vagy kíváncsi inkább, nem rám, igaz?

Sziasztok! :)

Elnézést a hosszabb kimaradásért, az iskolára tudom sajnos fogni. :( Nem tudom tartani a heti 1 részt, szóval jönnek olyan gyorsan, ahogy csak tudom hozni őket. Nézzétek el a hosszabb kimaradásokat, annyira próbálok sietni! :(

HItaly

Nem vagyok őrült! (11. fejezet)

Egy újabb hét telt el tétlenül. Igazából csak péntek van, de a tanításnak hamarosan vége. Két latinom volt eddig, most pedig a végzősökkel járjuk be a történelem nem túl régi időszakait. Talán meg sem lepek senkit azzal, hogy ismét két hiányzót írtam fel a naplóba. Scott és Stiles. Nagyon aggódom miattuk. Az elmúlt 3 hétben összesen háromszor láttam őket talán. Ebből az egyik nem is az órámon volt. Olyan értelmes srácok, mindkettőnek komoly tervei vannak a jövőben. Sajnos az álmodozás nem elég, tettek is kellenek, hogy megvalósítsák. Értelmes, okos fiúk, akik inkább tettre éhesek, mintsem leülnének kicsit tanulni. Úgy hiszem, mindenkinek egy név ugrik fel a szeme előtt, mikor a lógásokról beszélünk. Derek Hale. Biztos vagyok benne, hogy hozzá vezethetők a szálak. Úgy terveztem, hétvégén egy kis kutatásba kezdek. Személyes feladatomnak tartom lépni az ügyben, ha már más nem teszi. Nem hagyhatok veszni ilyen értékes diákokat, akik valami rosszba kerülhettek. Talán nem is önszántukból teszik. Bele sem merek gondolni, mivel tarthatja őket a markában… és ki mást még rajtuk kívül.

- Zack! – szólítom fel, hogy kizökkentsem a leghátul ülő fiút a bambulásából. Lassan 10 perce néz ki az ablakon, amivel egyre több társának téríti el a figyelmét. – Mit láttok? – nézek ki én is az ablakon. Megkerülöm a tanári asztalt, hogy közelebb kerüljek a természetet elválasztó akadályhoz. Mindenki rögtön körém gyűl, mintha csak egy, a városba érkező világszenzációra várnánk. Kint csendes az idő, a nap gyér fényt vet a fák lombjaira. A szél lágyan fújja a leveleket. Körbenézek az udvaron, de valami elsüvít az arcom mellett. Nem sokon múl, hogy ne az én fejembe érkezzen, az arcomat sikeresen végigszántja, majd mögöttem jól hallhatón a falba csapódik. Felszisszenve kapok a sebhez, még csak nem is láttam, mi volt az.
- Miss Graham! – hallom meg a nevemet a terem másik feléből. Azonnal odasietek a két tanulóhoz.

- Megsérültetek? Mi történt? – mérem végig őket egy pillanat alatt. Aaron a falra mutat, amibe egy vékony lapka fúródott jó 5 centire. Bizonytalanul hátrafeszítem kicsit, hogy lássam, mi lehet az. Egy fekete francia kártya, pikk királynak néz ki, mégsem az. A pikk egy fekete, megfordított szív, ami valamiféle… sétapálca szerű dologgal van átdöfve alulról, a tetején pedig egy kés kandikál ki. A király sem az, amit megszokott az ember. Egy cilinderes alak vette el a helyét, akinek a kalapja mélyen a szemébe húzva, ellenben az arca… pofája tökéletesen látszik. Nem tudom, minek nevezzem, hiszen szőrös, és a pimasz vigyorra húzott ajkai közül hegyes szemfogak bújnak ki. Egy hosszú, sötét, frakk szerű ruhát visel, mintha most lépett volna ki az angol ipari forradalomból. Kissé előre dőlve a sétapálcáján támaszkodik, ami – ki tudja, miért… - meglehetősen hasonlít a szívet átszúrt botra. Mintha karmai és farka is lenne. Kiszedem a lapot, jobban szemügyre akarom venni, de nagy nyüzsgés támad az ablak felöl. Nem igazán eszméltem fel egyelőre a döbbenetemből, csupán ösztönből megyek vissza közéjük. Felpillantva még inkább elfog a pánik és a meglepettség. Kint áll az udvaron teljes életnagyságban. Pontosan ugyan az, aki a kártyán. A frakk, a cilinder a szemébe húzva, a borosta, a pimasz vigyor… a sétapálca ellenben hiányzik. A kezei zsebre dugva, a testtartása viszont megmaradt. Ijesztően magas, tekintélyt parancsoló férfi.

- Gyertek el az ablakoktól! – emelem meg a hangomat, közben néhány kart megragadva igyekszem hátrébb húzni a tömeget. Nehéz a dolgom, hiszen épp olyan megszeppentek, mint én. Kint mozgolódás történik, az ismeretlen kihúzza a kezeit, amiben két pakli kártyát tart. Egy laza mozdulatot követően legyezőként terülnek ki a tenyerében. Nagy lendületet vesz a felsőtestével, és felénk hajítja őket felváltva a bal, majd jobb kezével. – Mindenki a földre!

Pillanatokba se telik, mire mindannyian leguggolva védjük a fejünket és a szemünket. Több suhanó hangot hallani egymás után, mintha dobócsillagok sortüzével támadtak volna meg. Az üvegtörés vagy bármilyen csapódás érthetetlen okokból viszont elmarad. Amint a mi légzésünk marad az egyetlen zajforrás, óvatosan felnézek. Eltűnt. Egy mély sóhajt véve a hajamba túrok, lassan felállva mérem végig az osztályt.

- Jól vagytok?

Egyöntetű igenek és biccentések adnak megnyugvást számomra. Szerencsére legalább nekik nem esett bajuk a sokkon kívül. Amíg összeszedik magukat kicsit, az ablakhoz lépek, ellenőrzöm még egyszer, tiszta-e a levegő. Az ablakot kinyitva kihajolok teljes felsőtesttel, hogy jobban belássam a környéket. Üres és csendes a terület, semmi felbolydulás. Hogy hogy nem látta senki? Megrázom a fejem, majd becsukom az ablakot, amin keresztül furcsán szűrődik be a levegő. Pedig jól be van zárva. Vékony, hosszúkás karcolásokra leszek figyelmes az üvegeken. Végigsimítok rajtuk, kicsit ott tartom a kezem. Mi a fene. Innen jön a levegő. Lehetséges ez? Olyan, mintha nem is karcolások lennének, inkább… repedések. Az ujjaim közt tartott kártyát az egyik ilyenhez emelem. Tökéletesen passzol a méret. Megpróbálom belecsúsztatni. Akadály nélkül átesik az ablak túloldalára. Te jó ég, ez nem normális dolog. Nincs ember, aki erre képes lenne. Nem tartom valószínűnek, hogy direkt így készítették volna az ablakot. A biztonság kedvéért megnézek egy másikat is. Tiszta, karcmentes. Egyre több, megmagyarázhatatlan dolog történik körülöttem. Ki volt az az ember? Miért akart nekünk ártani? Miért pont nekünk? Vagy ez csak figyelmeztetés? Talán lehet köze a cilindernek, ami az óránál volt? Nyilván van, milyen hülye kérdés ez! Hitetlenül megrázom a fejem, attól félek, sosem kapok válaszokat arról, mi folyik ebben a városban igazából.

Visszamegyek a kártyáért, újra meg kell néznem. Amint a kezembe kerül, elkerekedett szemekkel mérem végig rajta az alakot. Megváltozott! Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen volt eredetileg! Az arca emberibb, nincs az az állatias szőrzet, csupán a borosta. A fogak is eltűntek, ahogy a karmok és a farok is. Nem vagyok őrült, láttam, amit láttam! Megdörzsölöm a lapot, megrázom, kétségbeesésemben ráfújok, hátha történik valami változás. Semmi. A pimasz vigyorától legyőzöttnek érzem magam, mintha ezzel jelezné, hogy nagyobb erővel van dolgom, mint gondolom. Pedig nem gondolom, hogy velem van dolga. Én is csak egy áldozat vagyok, ahogy mindenki ebben a teremben. Várjunk csak. Mi ez a nagy csend?

Megpördülök a tengelyem körül, így pont szembe találom magam a fallal, ami köré odagyűlt az osztály. Előreverekedem magam a tömegben, kicsit el is tolom őket a biztonság kedvéért.

- Elment valaki… - elhalkul a hangom. Nagyot nyelve lépek egyet hátra. Most látom, hova és hogyan fúródott a két csomag francia kártya. A halványsárga falon jól láthatóan rajzolódik ki egy név: DEREK HALE. Hátrálva próbálom feldolgozni a látványt. Igazából nem tudom eldönteni, hogy meglepődtem vagy az eddig látottaktól remegnek a végtagjaim. Ez tehát nem nekünk szól, sokkal inkább… Scottnak és Stilesnak, de legfőképp a legnagyobb kérdőjelnek ebben a városban. Dereknek. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljut hozzájuk ez a dolog, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz ebből a továbbiakban. Nagy baj lehet körülöttük, attól félek.

HItaly

A főnix feltámad hamvaiból...

Sziasztoook! :))

Na, ki talált rá újra az e-mail címére? Bizony, megvan! Leírtam 3 helyre, megadtam biztonsági kérdést, másodlagos e-mail címet... Oh, ti még nem is tudjátok... Istenigazából azért nyúlt ilyen sokáig ez az "aprócska" szünet, mivel... öm... hogy is mondjam... szóval... újra lett telepítve a gépem, ergo letörlődött minden, a jelszavamat és a címemet pedig enyhén szólva elfelejtettem. :P De megjöttem, itt vagyok, elnézést a késésért! Megkezdődött az 5/B, így nekem is vissza kellett térnem. Most mondjátok, hogy nem tökéletes időzítés. :D  Annyi minden történt, viszont a lényeg, hogy itt vagyok. Hozom a részeket (legalábbis igyekszem). Egy új ismerős okozott kellemes meglepetést azzal, hogy nézi a Teen Wolfot és érdekelné a blogom, ezért is rágtam át magam több dolgon, hogy végre visszataláljak hozzátok! :) Köszönöm a türelmeteket, mostantól kezdve sokkal jobban fogok igyekezni, ígérem! Jövőhéten jön az új rész, addig olvasgassatok vissza, nézzétek meg a legújabb díjamat, írjatok nekem, adjatok visszajelzést vagy ötleteket. :)

Oh... és BÚÉK mindenkinek! :D <3

HItaly