Óvatosan
magam mögé pillantok, de szerencsére senki sem követ. A nagy esőben a kocsit
sem látom. Nagy hévvel esek be a házamba, majd az ajtónak támaszkodva próbálom
összeszedni magamat. Mit ne mondjak, ez nem megy olyan könnyen. Sírva csúszok
végig az ajtó mentén, most tör ki rajtam igazán minden. Nem tudom abbahagyni a
zokogást, a könnyek megállíthatatlanul törnek utat maguknak, szinte égetik a
kihűlt testemet. Átfagytam, reszketek, de nem vagyok benne biztos, hogy ennek
csak a fázás az oka. 1 hete vagyok itt, mégis annyi minden történt. Nem értem,
miért az újonccal kell játszani? Hale-ék megunták az itteni lakosokat, új húst
vártak? Istenem, bár kitörölhetném ezt az egészet! Nem akarok itt maradni! Egyedül
vagyok, magányos vagyok, haza akarok menni! Az sem érdekel, ha a szüleim nyakán
fogok lógni 40 éves koromig, vagy egy lepukkant bárba leszek pincérnő, nem
érdekel! Keresek megoldást, muszáj kitalálnom valamit, én ezt nem fogom bírni a
továbbiakban. Nem vagyok ehhez elég erős.
A sírás lankad, mostanra inkább csak
némán folynak a könnyeim. A fejem csordultig tele van mindenféle gondolattal,
amitől olyan nehéznek és fájdalmasnak érzem. Bezzeg, ha otthon lennék… Ilyenkor
biztosan lenne már társaságom, aki segítene megnyugodni. Ebben a pillanatban
pedig még Calebet sem tudom felhívni, hiszen, mint minden normális ember,
dolgozik. Bele se akarok gondolni, mi lesz az én sorsom azok után, hogy nem
szóltam be a mai napi kiesésem okáról. Csupán reménykedhetek, hogy nem rúgnak
ki páros lábbal. Őszintén szólva most ez sem érdekel. Hátha könnyebb lesz innen
elmenni, ha elbocsájtanak, és nem én mondok fel.
Egy meleg, bundás test simul a kezem
alá, amire sikerül felkapnom a fejemet. Twister néz fel rám a nagy szemeivel,
amitől valamennyire enyhül a görcsbe rándult testhelyzetem. Ő az egyetlen
örömforrásom ezen a helyen. Ő az, aki mellettem van, amikor csak kell. Halvány
mosollyal megsimogatom a hátát, az álla alatt is megvakargatom, tudom, hogy
nagyon szereti. Halk dorombolással hálálja meg a kis gesztust, majd felugrik az
ölembe. Nem különösebben törődik a nedves ruházatommal, felmászik a hasamon,
egészen a mellkasomra kapaszkodik fel, kis fejét a nyakamhoz dörgöli, próbál
nagyon bújni hozzám. Mintha érezné, hogy erre van igazán szükségem. Magamhoz
ölelem pici testét, olyan jó meleg és puha.
- Köszönöm, picúrom! – suttogom reszketve.
Kicsit sikerül megnyugtatnia, a levegővételem is egészen rendszereződik. Egy
mély sóhaj után a táskám után nyúlok, amiből kiveszem a telefonomat. Egy csörgetésből
vagy sms-ből nem lehet baj. Ha órája van, biztos lenémítja a telefonját.
„Halihó,
szépfiú! :) Nem akarlak zavarni, ne haragudj, de fel tudnál majd hívni?”
Nem
várok azonnal választ, ezért visszadobom a táskámba a készüléket, ami
pillanatok múlva csipog egyet. Mi a fene? Ez azért túl gyors reakció, főleg, ha
iskolában van.
„Kémia dolgozat
van éppen… :P”
Nem
bírok elnyomni egy halvány mosolyt, a fejemet is megrázom. Unatkozik dogák
alatt a drága lélek, mégsem lehet nála olyan könnyen puskázni. Talán a harmadik
szemével, vagy szuper hallásával hallja meg a legkisebb papírsercegést is.
„Akkor figyeljen
oda, Tanár Úr! Szégyellje magát, milyen példát mutat a diákoknak?!”
„Már
csak 5 perc van szünetig, alig írják még páran. :D Azonnal felhívlak, addig ne
tűnj el! ;)”
Hátradöntöm
a fejem az ajtónak, Twistert közben egy pillanatra sem engedem el, aki
kitartóan bújik hozzám. A kis hátát simogatom lassan az egyik kezemmel, a
másikban a telefont tartom. Nagyon szuggerálom a képernyőt, hogy végre
villanjon fel Caleb mosolygós arca a hívást jelző gombok felett. Türelmetlenül
dobolok a lábammal, olyan nehezen akar múlni ez a kevés idő. Szinte fényévek
telnek el számomra, mire végre megszólal a csengőhangom az ő nevével
felvillanva.
-
Ennyire hiányzom? – szól bele jókedvűen. Istenem, alig 2 napja nem hallottam a
hangját, most mégis másképp hat. Annyira torz, távoli. Olyan erősen érezteti a
telefon ezt a nagy távolságot közöttünk. Érzem, hogy nincs mellettem. Gyenge
lelkemnek nem kell több, újra halk zokogásba török ki, meg sem próbálom
visszafogni magam. – Hé, Rio! Mi történt? Mi a baj?
Érzem
az aggodalmat és a féltést a hangjában, ennek ellenére egy megnyugtató szót sem
bírok kibökni neki. A mobilt az ölembe ejtem, véletlenül még a piros kis
telefon ikonhoz is úgy érek hozzá, hogy megszakad a vonal. Nem tudom, mit
kellene tennem. Caleb hangja csak jobban felzaklat. Ez az egész helyzet egy rémálom.
Sosem szoktam ilyen törékeny és érzékeny lenni, ebben a pillanatban viszont
minden felém kerekedik. Félelem, düh, magány, bánat. Képtelen vagyok harcolni
ellenük, ők így együtt könnyedén maguk alá gyűrnek. Érzem minden egyes ütésüket
mélyen a lelkemben. Elégedetten rugdosnak oldalba, miközben mindenfélét a
fejemhez vágnak, nem törődve a ténnyel, hogy a könnyeim által vérzek el a
földön. Az egyetlen reményem és vigaszom perpillanat ez a pici, hófehér
tünemény, aki a szeretetteljes bújásával próbál vigasztalni.