2015. szeptember 24., csütörtök

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet II/II)

Óvatosan magam mögé pillantok, de szerencsére senki sem követ. A nagy esőben a kocsit sem látom. Nagy hévvel esek be a házamba, majd az ajtónak támaszkodva próbálom összeszedni magamat. Mit ne mondjak, ez nem megy olyan könnyen. Sírva csúszok végig az ajtó mentén, most tör ki rajtam igazán minden. Nem tudom abbahagyni a zokogást, a könnyek megállíthatatlanul törnek utat maguknak, szinte égetik a kihűlt testemet. Átfagytam, reszketek, de nem vagyok benne biztos, hogy ennek csak a fázás az oka. 1 hete vagyok itt, mégis annyi minden történt. Nem értem, miért az újonccal kell játszani? Hale-ék megunták az itteni lakosokat, új húst vártak? Istenem, bár kitörölhetném ezt az egészet! Nem akarok itt maradni! Egyedül vagyok, magányos vagyok, haza akarok menni! Az sem érdekel, ha a szüleim nyakán fogok lógni 40 éves koromig, vagy egy lepukkant bárba leszek pincérnő, nem érdekel! Keresek megoldást, muszáj kitalálnom valamit, én ezt nem fogom bírni a továbbiakban. Nem vagyok ehhez elég erős.
A sírás lankad, mostanra inkább csak némán folynak a könnyeim. A fejem csordultig tele van mindenféle gondolattal, amitől olyan nehéznek és fájdalmasnak érzem. Bezzeg, ha otthon lennék… Ilyenkor biztosan lenne már társaságom, aki segítene megnyugodni. Ebben a pillanatban pedig még Calebet sem tudom felhívni, hiszen, mint minden normális ember, dolgozik. Bele se akarok gondolni, mi lesz az én sorsom azok után, hogy nem szóltam be a mai napi kiesésem okáról. Csupán reménykedhetek, hogy nem rúgnak ki páros lábbal. Őszintén szólva most ez sem érdekel. Hátha könnyebb lesz innen elmenni, ha elbocsájtanak, és nem én mondok fel.
Egy meleg, bundás test simul a kezem alá, amire sikerül felkapnom a fejemet. Twister néz fel rám a nagy szemeivel, amitől valamennyire enyhül a görcsbe rándult testhelyzetem. Ő az egyetlen örömforrásom ezen a helyen. Ő az, aki mellettem van, amikor csak kell. Halvány mosollyal megsimogatom a hátát, az álla alatt is megvakargatom, tudom, hogy nagyon szereti. Halk dorombolással hálálja meg a kis gesztust, majd felugrik az ölembe. Nem különösebben törődik a nedves ruházatommal, felmászik a hasamon, egészen a mellkasomra kapaszkodik fel, kis fejét a nyakamhoz dörgöli, próbál nagyon bújni hozzám. Mintha érezné, hogy erre van igazán szükségem. Magamhoz ölelem pici testét, olyan jó meleg és puha.
- Köszönöm, picúrom! – suttogom reszketve. Kicsit sikerül megnyugtatnia, a levegővételem is egészen rendszereződik. Egy mély sóhaj után a táskám után nyúlok, amiből kiveszem a telefonomat. Egy csörgetésből vagy sms-ből nem lehet baj. Ha órája van, biztos lenémítja a telefonját.
„Halihó, szépfiú! :) Nem akarlak zavarni, ne haragudj, de fel tudnál majd hívni?”
Nem várok azonnal választ, ezért visszadobom a táskámba a készüléket, ami pillanatok múlva csipog egyet. Mi a fene? Ez azért túl gyors reakció, főleg, ha iskolában van.
„Kémia dolgozat van éppen… :P”
Nem bírok elnyomni egy halvány mosolyt, a fejemet is megrázom. Unatkozik dogák alatt a drága lélek, mégsem lehet nála olyan könnyen puskázni. Talán a harmadik szemével, vagy szuper hallásával hallja meg a legkisebb papírsercegést is.
„Akkor figyeljen oda, Tanár Úr! Szégyellje magát, milyen példát mutat a diákoknak?!”
„Már csak 5 perc van szünetig, alig írják még páran. :D Azonnal felhívlak, addig ne tűnj el! ;)”
Hátradöntöm a fejem az ajtónak, Twistert közben egy pillanatra sem engedem el, aki kitartóan bújik hozzám. A kis hátát simogatom lassan az egyik kezemmel, a másikban a telefont tartom. Nagyon szuggerálom a képernyőt, hogy végre villanjon fel Caleb mosolygós arca a hívást jelző gombok felett. Türelmetlenül dobolok a lábammal, olyan nehezen akar múlni ez a kevés idő. Szinte fényévek telnek el számomra, mire végre megszólal a csengőhangom az ő nevével felvillanva.
- Ennyire hiányzom? – szól bele jókedvűen. Istenem, alig 2 napja nem hallottam a hangját, most mégis másképp hat. Annyira torz, távoli. Olyan erősen érezteti a telefon ezt a nagy távolságot közöttünk. Érzem, hogy nincs mellettem. Gyenge lelkemnek nem kell több, újra halk zokogásba török ki, meg sem próbálom visszafogni magam. – Hé, Rio! Mi történt? Mi a baj?
Érzem az aggodalmat és a féltést a hangjában, ennek ellenére egy megnyugtató szót sem bírok kibökni neki. A mobilt az ölembe ejtem, véletlenül még a piros kis telefon ikonhoz is úgy érek hozzá, hogy megszakad a vonal. Nem tudom, mit kellene tennem. Caleb hangja csak jobban felzaklat. Ez az egész helyzet egy rémálom. Sosem szoktam ilyen törékeny és érzékeny lenni, ebben a pillanatban viszont minden felém kerekedik. Félelem, düh, magány, bánat. Képtelen vagyok harcolni ellenük, ők így együtt könnyedén maguk alá gyűrnek. Érzem minden egyes ütésüket mélyen a lelkemben. Elégedetten rugdosnak oldalba, miközben mindenfélét a fejemhez vágnak, nem törődve a ténnyel, hogy a könnyeim által vérzek el a földön. Az egyetlen reményem és vigaszom perpillanat ez a pici, hófehér tünemény, aki a szeretetteljes bújásával próbál vigasztalni.


2015. szeptember 16., szerda

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet I/II)

Elveszetten bicegek az utcákon, fogalmam sincs, merre járhatok. A város ezen részén még nem volt alkalmam járni. Őrülten fáj a lábam, de nem állhatok meg. Csodálom, hogy az az elmebeteg még nem rohant utánam. Mit akarnak ezek tőlem? Ebben a szituációban úgy hiszem, én vagyok az áldozat! Mégis az én torkomnak ugranak neki. Te jó ég, mire lehetnek képesek Hale-ék? Valamit rejtegetnek, ebben biztos vagyok. Lehet akármilyen dühös egy ember, ilyenné nem szabadna változnia a szemének. Erre egyszerűen nem találok válaszokat, nem tudom felfogni, mi bajuk lehet velem.
Nem sok kocsi jár errefele, egy ellenben befordul a kisutcára, ahol éppen járok. Nem különösebben kerítek ennek nagy feneket, teljesen lekötnek a saját gondolataim. Az agyam csak akkor fúj riadót, mikor a fekete autó lelassít mellettem. Az első gondolatom a nagybácsira esik, rögtön menekülőre venném a figurát, ha bírná a lábam. Talán jobb is, hogy nem teszem. Amíg magabiztosnak látszom, nem vagyok olyan kiszolgáltatott. Lehúzódik az anyósülés felöli ablak, ami mögött nem ül senki. Bizonytalanul lejjebb hajolok, hogy benézzek a volán mögötti helyre.
Szerencsémre vagy sem, Derek ül bent. Bőrdzseki, napszemüveg… nagyon stílusos. Örülök, hogy volt ideje még a zaklatásom előtt felruházkodnia egy egész divatkatalógussal. A bőrdzsekit még megérteném, a napszemüveg viszont halál felesleges. Be van borulva teljesen, ráadásul az ég is nagyon morajlik.
- Nem kellene erőltetned a lábad. Hazaviszlek inkább.
- Elég jól rögzítették, nem hiszem, hogy baja lehet. – közlöm ridegen, majd tovább sétálok a járdán. Rendíthetetlenül a nyomomba ered.
- Nem tartom jó ötletnek. Miért nem hagyod, hogy elvigyelek? Ígérem, pontosan kiraklak ott, ahol kéred, aztán itt sem vagyok. – emeli meg a kezeit. – Ha nem akarod, hogy tudjam a címed, legalább a házad környékéig hadd vigyelek el.
- Persze, ezt mondod, aztán összekötve visszadobsz a nagybátyádnak. Köszönöm, hazatalálok egyedül. – rázom a fejem határozottan. Nincs olyan isten, hogy én valaha beszálljak abba az autóba.
- Rendben, figyelj! Én nem fogok könyörögni, nem fogom erőltetni. Felajánlottam. Még várok 2 percet, utána hazamegyek.  Ha bántani akarnálak, rég megtettem volna.
Igaza lehet. Végülis ő mentett meg nagyobbik Hale haragjától, akkor most miért bántana? Egyébként sem tettem semmit, hogy oka legyen rá. Kelletlenül a kilincsre csúsztatom a kezem, nagyon el kell gondolkodnom, mit akarok. A végső löketet a háttérben bombaként robbanó dörrenés adja meg, habozás nélkül nyitom ki az ajtót, majd be is csapom magam után. Derekre pillantok, aki értetlenül néz vissza rám.
- Mi van? – húzom fel a szemöldököm szúrós szemekkel.
- Semmi. – emeli meg védekezőn a kezeit, majd végre sikerül elindulnunk. Szerencsére Derek nem a beszédességéről híres, ezért az utunk meglehetősen csendesen telik. Pontosabban csendesen telne, ha az égi háború nem vívná csatáját ilyen intenzíven. A villámlások után szinte közvetlenül jönnek az ablakrengető dörgések, teljesen kiráz ettől a hideg. Összehúzom magamon a dzsekit, meg úgy az egész testemet, mintha kicsivel is biztonságosabb lenne ez a pozíció. Az eső megállíthatatlanul üti a szélvédőt, az ablaktörlő maximális fokozaton küzd ellene.
- Hova kell mennem pontosan? – kérdezi óvatosan, a merengésemből kizökkentve. Megrázom a fejem, hogy szellemileg is visszatérjek a viharháború helyszínéről.
- Wilson Street 412/B. – suttogom. Egy biccentéssel vette tudomásul, többet meg sem szólal. Sóhajtva az ablaknak dőlök, próbálom feldolgozni az elmúlt napok eseményeit. Hale-ék, Caleb, az egyedüllét… Ezt nem fogom bírni hosszútávon, szükségem van társaságra. Hiányzik Caleb. Hiányzik Zoe és a srácok Chicagoból. Tudtam, hogy lesz egy mélypont az életemben itt, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön. Vagy ez csak a költözés utáni pánik? Remélem, hamar elmúlik. Nagyon lehangoló érzés.
A semmiből hirtelen hatalmas durranással csap be közvetlenül mellettünk a villám. Nem bírom visszafogni a hangomat, egy rövidebb sikkantás kicsúszik a számon. Nagyon összerezzenek, kicsit meg is ugrom ültömben, amitől Derek szintén elveszti egy pillanatra a koncentrációját. Az autó kitér a másik sávba, ahol éppen egy busz közeledik felénk. Azonnal visszakapja a kormányt a megfelelő irányba, ezzel sikeresen megakadályozott egy esetleges balesetet. Köpni-nyelni nem tudok a sokktól, ez mára nekem túlzás. Reszketve pillantok ki az ablakon, és rögtön meg is látom az utcám címét az egyik ház sarkán.
- Állj!
A hangom nem túl erős, de bőven elég ahhoz, hogy befékezzen a csúszós úton. Másodjára zökkentem ki, de nem érdekel tovább. Nem bírok ebben a kocsiban ülni. Szakad az eső, dörög, villámlik, engem mindez akkor sem érdekel. Inkább gyalog teszem meg ezt a kis utat… vagy futva. Kivágom az ajtót, illedelmesen becsukom magam után, majd vissza se nézek. Az esőcseppek lassan folynak le az arcomon a könnyeimmel összemosódva. Azt hiszem, határozottan kijelenthetem; ez életem legszörnyűbb napja.

2015. szeptember 6., vasárnap

Őrültekháza (8. fejezet)

Azt hiszem, a legittasabb éjszakám után sem éreztem akkora fejfájást, mint a mai reggelen. Mintha 4 oldalról pumpálnák kifele a koponyámat. Pillanatok kérdése, mikor durran szét. A nap sugarai erőszakosan próbálnak átfurakodni a szemhéjaimon, nekem még így sincs elég energiám kinyitni. Olyan erőtlenek a végtagjaim, szinte meg sem bírom mozdítani őket. Mi van velem? A pontosabb kérdés; mi történt velem? Emlékszem, hogy az erdőben futottam, és egy éles fájdalom hasított a lábamba. Te jó ég, azok a karmok… kezdenek beugrani a dolgok. Valami leterített, talán eséskor üthettem be a fejemet. Az sem kizárt, hogy egy enyhe agyrázkódásom van. Várjunk már, hol a fenében vagyok egyáltalán? Egy nagyobb, puha ágyban fekszem, valószínűleg franciaágy. Kellemes, férfias illata van az ágyneműnek, biztosan nem kórházi ágy. Érzek magamon egy kellemes vastagságú plédet is, kicsit jobban magamra húzom. Nem érzek veszélyt, ezért nem akarok még felkelni. Jól esik pihenni. Halkan nyöszördülve átfordulok a másik oldalamra, automatikusan Alpháért nyúlnék, ha mellettem lenne. Nem valószínű, hogy otthon vagyok, így őt sem fogom meglelni. Sóhajtva a takarómat gyömöszölöm össze kicsit, legalább azt magamhoz ölelhetem. Igyekszem elnyomni a fejfájást, hátha vissza tudok még aludni. Egy érdekes beszélgetésre kapom fel a fejemet a hátam mögül. Egyik hang határozottan ismerős, a másikat sosem hallottam. Mindkettő férfi, az ismeretlennek valamivel mélyebb a hangszíne.
- Peter, komolyan?
- Most mi van? Elővigyázatosság, kedves unokaöcsém.
- Azt hiszed, egy kanimának árthat egy nyamvadt tükördarab? Egyébként is, tudod jól, hogy náluk ez nem így működik! Igazából… fogalmunk sincs, hogy működhet.
- Ahogy mondod! Gondolkodj egy kicsit, ha nekem elég volt Katet átváltoztatnom egy mély karmolással, egy kanima mire lehet képes? Szóval te csak ne kötözködj, talán ezzel a tükördarabbal mentem meg az életed.
- Mióta támaszkodsz bármi más eszközre? Omegaként nem bízol az erődben?
- Nagyon kötözködős kedvedben vagy, bár ennek inkább örülnöm kellne. Ez bizonyítja, hogy nem ártott meg a tegnapi kis éjszakai bunyó, úgyis kezdesz kijönni a formádból. Inkább térj vissza a kanimád ápolgatásához, velem ne is foglalkozz.
Kanima. Mért ismételgetik, hogy kanima? Hallottam már róla, egy mitológiai állat, de nem különösebben olvastam még utána. Egyáltalán rólam mondják mindezt? Miért lennék kanima? Jó ég, kik közé keveredtem?
Nagyon elhallgattak mögöttem, pedig mostanra feltornázták a kíváncsiságom. Megpróbálok erőt venni magamon, hogy felnyomjam magam ülésbe. Egy halk nyöszördülést képtelen vagyok magamba fojtani. Erre valószínűleg mindketten felkapják a fejüket. Pillanatokon belül érzem, hogy besüpped az ágy mellettem. Óvatosan nézek fel, és rögtön bele is akadok azokba a bizonyos zöldeskék íriszekbe.
- Hogy érzed magad? – nyújt felém egy pohár vizet egy tablettával. Mint valami kiéhezett kutya, úgy ugrok rá a kis ellátmányra. Mohón kortyolom a vizet, egy pillanatra még a gyógyszer is megakad a torkomon, viszont az újabb víztömeg után könnyen lecsúszik. Alig várom, hogy hasson.
- Hol vagyok? – a kérdését figyelmen kívül hagyva kérdezek vissza. Sosem jártam ehhez fokható helyen. Mint valami átalakított raktárépület. Nem a legbelakottabb, mit ne mondjak. Egy hosszú kanapé húzódik a hatalmas ablakok előtt, egy dohányzóasztal, fotelek, egyetlen franciaágy, szekrény és egy felfele vezető csigalépcső. Az utóbbi korlátjának dőlve áll tekintélyt parancsolón a másik férfi. Vélhetően Derek nagybátyja.
Valóban egy tükördarabot szorongat a kezében, aminek egy hegyesebb pontját az ádámcsutkájához bököd. Feltűnően helyes pasi, ezek szerint jó génekkel van megáldva a család. Talán valamivel izmosabb lehet az unokaöccsénél, magasságra viszont nem tudom megítélni őket. Jóval idősebb nálunk, súrolhatja a 40-et is, de ez egyáltalán nem hátrányként jelenik meg rajta. Egyszerűen egy tökéletesen érett férfi látványát nyújtja.
- Biztonságban. – zökkent ki Derek nyugodt hangja a töprengésemből – Ne aggódj, orvos is látott. Enyhe agyrázkódásod van, erre kaptál gyógyszert, a lábad pedig ellátták. Szerintem hamar rendbe jössz. - mondja lágyan, még egy halvány mosolyt is vélek felfedezni a szája sarkában. - Idehoztalak magamhoz, de most, hogy felkeltél, hazaviszlek, ha gondolod.
- Nagyon hálás lennék! – sóhajtok fel megkönnyebbülve. Azért valljuk be, ez egy elég frusztráló szituáció. Vadidegen emberek között egy vadidegen helyen ébredni… nem mellesleg egy egészen fenyegető probléma is szúrja a szemet a lépcső irányából.
- Szórakozol velem, ugye? Nem visszük sehova! Mi van, ha hazafele menet akar megtámadni? Komolyan képes lennél egy szűk légtérben maradni vele? Derek, ne most csalódjak benned!
Ledöbbentenek a nagybácsi szavai hallatán. Mi a fenét képzel el magáról? Nem is ismerjük egymást, sosem találkoztunk, ő meg kapásból pszichopatának állít be? Azért álljon meg a menet! Ezt nem hagyom szó nélkül. A fájdalmamat legyőzi az adrenalin, azonnal kimászok az ágyból. A bokámban érzem azt az erős fájdalmat, mint tegnap, ellenben a dühöm még ezt is simán elnyomja.
- Elnézést, de ki vagy te ahhoz, hogy bármit megítéljen rólam? Soha életemben nem láttalak, a pár perccel ezelőtti beszélgetésetekből sejtem a rokoni kapcsolatot, bár a kiállhatatlanságod szintén tökéletesen tükrözi a vérszerinti kapcsolatot. Az alma nem esett messze a fájától.
Felhúzza az egyik szemöldökét magasra, nem hitte, hogy visszamerek beszélni, még egy gúnyos kis vigyor is megjelenik a szája sarkában. Ha harc, hát legyen harc. Továbbra sem rettent meg egyik Hale tag sem.
- Ó, micsoda nagyszájú tanárok vannak manapság. Volt az a… hogy is hívták? Jennifer? Remélem, elég jól megleckéztetett ahhoz, hogy többé ne dőlj minden második tanár karjaiba a sebeidtől félholtan.
Hitetlenül megrázom a fejem. Szánalmas, hogy nem tud velem személyesen beszélni, egyszerűen átirányítja Derek felé a kommunikációt. Szép, egy férfi ne merne egy nála fiatalabb nővel vitatkozni.
- Nekem ehhez semmi közöm, ahhoz annál inkább, hogy miért állítasz be egy elmebeteg pszichopatának? Mi okom lenne bárkit is bántani? Nem tarthatsz itt, nem mondhatod meg, mit csináljak! Szóval én most szépen összepakolom a cuccaimat, és segítséggel vagy anélkül, de elmegyek!
A táskámat az egyik fotelben találom a kabátommal együtt, amit szó nélkül felkapok, majd bicegve a nagy, eltolható ajtók fele veszem az irányt. Éreztem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, így a nagyobbik Hale elém vágott, hogy elállja az utamat. Nagy termetével felém tornyosul jócskán, ilyen közelségben határozottan ijesztőbb, mint amíg csak távolról folyt a szócsatánk.
- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet elengednem.
- Engem az nem érdekel, miben nem vagy biztos. Én akkor is el fogok menni, ha belém vágod azt a tükördarabot. Hajrá, lássuk a Hale agresszivitást.
A kilincsre rakom a kezem, hogy elhúzzam az egyik ajtót, ellenben nagybácsi Hale morgásából ítélve nem tetszik neki. Hatalmas tenyerével csuklómra markol, háttal fordít az ajtónak, majd nekinyom. A szabad kezemmel igyekszem hátrább nyomni magamtól, viszont azt is hamar erős szorításába zárja, és a fejem mellé szorítja őket. Tehetetlenül vonaglok alatta, a lábaimmal próbálom ellökni magamtól. Már egész testével feszül nekem, esélyem sincs kiszabadulni alóla.
- Peter! – hallom meg a háta mögül Derek ideges hangját. Remélem, előbb vagy utóbb leszedi rólam ezt a hatalmas bikát, kicsit kezd fájni a szorítása.
- Ide figyelj, én nagyon jól tűröm a visszabeszélést, azt viszont kevésbé, ha akaratom ellenére történik valami. Ezért a saját érdekedben ajánlom, hogy feküdj szépen vissza az ágyba, és aludj tovább még egy kicsit, mintha mi sem történt volna. Esküszöm, semmi humorom itt tartani egy fiatal csitrit, akinek a szülei nem tanították meg, hogy tisztelje az idősebbeket. Most megadom a lehetőséget, hogy szó nélkül visszavonszold magad a helyedre, és még bocsánatot sem kell kérned. – suttogja fenyegetőn, dühtől csillogó szemekkel az enyéimbe nézve.
- Nekem bocsánatot? – nevetek fel hitetlenül. Akármilyen szorult a helyzet, meg kell tartanom a hidegvérem. Nem érezheti, hogy győzelemre áll. – Ha nem engedsz el két percen belül, a térdem olyan helyet látogat meg, amitől csak keresztapa lehetsz a továbbiakban. – felelem rezzenéstelen arccal. A tekintetét állom, egy pillanatra sem kapom félre. Törjön le a szarva, csak a szája hatalmas. Bántani meg úgysem fog, Derek nem fogja neki hagyni… vagyis ebbe a hitbe kapaszkodom perpillanat.
- Így állunk? Rendben, én felajánlottam az egyszerűbb utat. Nem kötelező elfogadni…
Ekkor jön el az idő, hogy minden vér kiszalad az ereimből. Szikrázó kék tekintetével a lelkemig hatol, mintha egy mélyről jövő sikítást akarna belőlem kicsikarni. Igen, az igazi szemszíne is kék, de ez más. Ez biztosan nem az eredeti. Látom, ahogy fokozatosan felveszi ezt a mélyebb, fényesebb színt, mintha egy filmből kivágott részlet lenne, és csak utómunkával készítették volna a jelenetet.
- Peter, elég! – zengi be a helyiséget Derek mennydörgő hangja. Egy hirtelen mozdulattal visszarántja a nagybátyját a vállánál fogva, így ő hátraesik. Hitetlenül mered fel rá, a szeme sem úgy csillog, mint pár pillanattal ezelőtt. Sokkal visszafogottabb és élethűbb; ez az igazi szeme. Derek védelmezőn elém áll, hogy véletlenül se eshessen nekem, így az ő tekintetét nem látom. Igazából nem is érdekel, csak el akarok innen tűnni, amilyen gyorsan lehet. Kihasználom a jelenlegi „meggyilkollak a szememmel” szituációt, és egy pillanat alatt kihúzom az egyik ajtót. A lábam őrülten fáj, de ez sem gátol meg a menekülésben, sokkal nagyobb bennem az élni akarás ösztön. Lassan eszmélnek fel szerencsémre, ezért gyorsan vissza is zárom az ajtót, majd mindent a hátam mögött hagyva szaladok ki az épületből, ahogy csak engedi a testem.

HItaly