Nem lenne szabad... (4. fejezet)

Köpni-nyelni nem tudok hirtelen, nem számítottam a megjelenésére. Pislogni is elfelejtek, talán ijesztő lehet, ahogy meredek rá kikerekedett szemekkel. Szemtől szembe annyira más. Éles, férfias arcvonások, titokzatos zöld szemek, amik rabul ejtenek a mélységükben. Elképesztő termetével majdnem mindent kitakar előlem, amit láthatnék mögötte, egy bő fejjel magasabb nálam. Erős csontozat, szépen domborodó izmokat emel ki a kissé ráfeszülő zöld felsője, a karjain mintha szét akarna szakadni az anyag. Szinte érezni a feszültséget, ami belőle árad, mégis nyugodt külsővel álcázza az érzéseit. Kíváncsi szemekkel fürkész, próbálja felmérni, mit akarhatok.

- Nem esett baja? – töröm meg a kellemetlen csendet valami nem evilági hangon. Fel sem ismerem a saját hangomat. Halk, magas, bizonytalan. Ez annyira nem én vagyok.

- Hogy érti ezt? – néz rám értetlenül, kérdőn felhúzza a szemöldökét.

- Tegnap, az óra alatt…

- Nem kell aggódnia értem. Minden rendben.

Több kis reakciót látok, hogy rosszul érinti a kérdés. Kicsit ökölbe szorul az egyik keze, az állkapcsa megfeszül, a szemei összeszűkülnek gyanakodón. Nem akarom jobban felhúzni, egy biccentést követőn elköszönök, és odébb bicegek. Nem merek visszanézni, csak átsietek a gyalogátkelő másik oldalára. Akárhogy próbálkozom, nem bírok megállni egy óvatos pillantást. A szemem sarkából látom, hogy beszél a fiúval, de egy pillanatra rám emeli a tekintetét, követ egy kis ideig vele, majd visszakoncentrál a fiúra. Dereknek hívják. Ő lehet az a Derek Hale, akiről sokat hallok errefele? Utána olvasok, felkeltette az érdeklődésemet ez a férfi. Biztos vagyok benne, hogy nem hétköznapi férfi. Talán veszélyes lehet, főleg, ha itt ólálkodik a tinédzserek körül. Kezdenem kell a helyzettel valamit, lehetőleg minél hamarabb.

Egy utcával arrébb leülök egy padra, a bokám nem bírja tovább. A magassarkú sem tesz túl jót neki. Oké, itt a vége, nem fogom haza szenvedni magam. A telefonomat előkapva hívom fel Calebet, aki néhány csörgés után fel is veszi.

-  Rider. – szól bele a rekedtes, „most keltem fel” hangján. Szegény, biztos aludt még.

-  Én vagyok, ne haragudj, hogy felébresztettelek.

- Rio, minden rendben? Baj van? – kérdezi aggódva, hallom, az ágy nyikorgását, miközben felnyomja magát ülésbe.

- Kibicsaklott a lábam, eléggé fáj. Nem tudnál eljönni értem? Tényleg sajnálom, hogy kirángatlak, de nem hiszem, hogy haza tudnék sétálni.

- Persze, azonnal indulok! Ugye nincs nagy gáz?

- Ne aggódj, jól vagyok! – felelem megnyugtatón. Kezd átcsapni a hangja pánikolóba, nem akarom idegesíteni egy kis pitiáner ügy miatt. – Itt vagyok a Silentwood és a Beacon út sarkánál.

- 10 perc.

Leteszi a készüléket hirtelen. Ez nem jó jel, aggódik, nagyon aggódik. Nem szeretem, mikor így vezet, hajlamos a gyorshajtásra. Ráadásul a várost sem ismeri, ez még rosszul is kisülhet. Aggódó típus, főleg, ha egy szerettéről van szó. Sosem zavart még a túlaggódása sem, jól esett, hogy ennyire gondoskodó és védelmező. Inkább a probléma az volt, hogy én is elkezdtem érte aggódni, nehogy hülyeséget csináljon. Remek párost alkottunk, mondhatom.

Egy bő negyed órába telik, mire befékez előttem egy metálszürke Ford terepjáró. Mindig is ilyet szeretett volna, a szülinapja pedig pont kapóra jött, ezért közösen meg tudtuk venni. Büszke rá nagyon, mindenhova ezzel megy, képes pár száz méteres utakat megtenni vele, csak, hogy vezethesse.

- Jól vagy, Rio? – mér végig aggódó szemekkel. Teljesen befeszült, ahogy meglátta a bicegésem.

- Komolyan nincs nagy baj, Cal! – simítom meg gyengéden az arcát, egy puszit is nyomok rá.

- Orvoshoz kellene vigyelek. – bólogat határozottan.

- Akkor megnyugszol? – nézek rá sóhajtva. Tovább bólogat. Istenem, miért kell ennyire felfújni?

- Rendben, menjünk. – sóhajtok fel megadón. Úgysem hagy békén, legalább az orvos is megmondja, hogy minden oké. Hát nem ezzel akartam tölteni a délutánomat.

~***~

Nem egészen 2 órát vártunk, hogy sorra kerüljek. Egyáltalán nem élveztem a dolgot. Elképesztő sor volt előttem, aztán még többen jöttek utánam. Kificamodott váll, eltört borda, egyik korombeli srácnak üvegszilánk állt a szemébe. Leírhatatlan az a látvány, fel sem akarom idézni. Caleb meglepően higgadt maradt, velem ellentétben. Nem szeretem a kórházakat, frászt kapok ettől a steril környezettől, a fehér köpenyekről nem is beszélve. Mikor kicsi voltam, inkább jártam betegen iskolába, mintsem kiírassam magam a háziorvossal. Nem bírom ezt az egész szakmát, a hideg eszközöket, a gyógyszereket, a műtéteket. Ezeket tudva el lehet képzelni, mit éltem át a sürgősségin. Talán ezzel az egy témával lehet kikergetni engem a világból. Caleb nagyon édes volt, próbálta elterelni a figyelmemet. A kezemet fogta, magához ölelt, beszélgettünk mindenféléről, a múltról, de a jövőről szintén ejtettünk pár szót. Mikor behívtak még egy puszit is nyomott az ajkamra. Felajánlotta, hogy bekísér, én viszont egyedül akartam ezen túl lenni. Elég nekem a dokik jelenléte, egy ismerős arc csak jobban frusztrált volna. Egy pofás fáslit kaptam a lábamra, fájdalomcsillapító és valami gyógykrém receptjét nyomta a kezembe az orvos, megkaptam, hogy ne nagyon erőltessem, pihenjek sokat, majd utamra engedett.

Hat körül esünk haza nagyjából. Kifárasztott a nap, hosszan felsóhajtva huppanok le az első tárgyra, ami elém kerül. Ez konkrétan egy kartondoboz, amiből még nem pakoltam ki a költözéskor. Elugrottunk még gyógyszertárba, ennivalót venni, valamint a kis bundásomnak pár dolgot beszerezni. Szegény, amint belépünk, nyávogva szalad oda hozzánk, a lábamhoz dörgölőzve sír a vacsijáért. Nem habozok sokáig, felveszem a karomba, az egyik szatyorból előkotrom a frissen vásárolt eledelét, és beviszem a tálkajához. Szerencsére vize még van, azért etetés után újratöltöm.

- Hozol, kérlek egy kést a jobb szélső fiókból? – szólok ki Calebnek, aki a konyhában rakosgatja ki a saját vacsinkat. Találtunk egy isteninek ígérkező hamburgerest, így az első napom megünneplésére emellett döntöttünk. 5 csillagos éttermek ide vagy oda, nekem egy baconös, extrasajtos hamburger sokkal többet ér, mint valami féltányérnyi, kiejthetetlen nevű francia specialitás. Ez van, néha megengedhetem magamnak a gyorséttermek nyújtotta élvezeteket. Egyszer ráveszem magam és lekocogom. Előbb mondjuk gyógyuljon meg a lábam.

- Parancsolj. – nyújt le nekem egyet. Biccentve elveszem, cserébe a konzerv tetejét a kezébe nyomom. Angyali mosollyal nézek fel rá, mire felnevetve visszatér a konyhába. Kiteszek egy megfelelő adagot a picúrnak, aki rögtön nekiesik a jól megérdemelt ételének. Megszeretgetem kicsit, egy puszit is adok a fejére.

- Gyere vacsizni. – szól ki nekem kedvesen. Elpakolom a maradékot, egy gyors kézmosás után pedig mindketten helyet foglalunk az asztalnál, kiéhezett szemekkel vizslatom a hamburgerem.

- Na, ez isteni lesz. – vigyorgok rá izgatottan – Jó étvágyat.

- Mint egy kisgyerek. Imádom, hogy egy hamburgertől így be tudsz zsongni. – nevet fel – Neked is jó étvágyat.

Mosolyogva vállat vonok, és nekiesünk a mennyei mannánknak. Minden egyes falatot kiélvezek, rég volt részem ilyen finom gyorskajában. Kísérőnek csupán ásványvizet öntöttünk, nekem nem hiányzik semmi mellé.

- Te jó ég, de jól laktam. – dőlök hátra sóhajtva, miután minden elfogyott az asztalról. Még azt a nagy adag sültkrumplit is idegesítően hamar elpusztítottuk.

- Nekem mondod? – nevet fel – Kettétörne alattam a kajak, ha most beleülnék.

- Mondod te a szálkás testalkatoddal… - vigyorogok fel rá, majd felszenvedem magam állásba, összepakolászom az üres tányérokat.

- Hagyd csak, elintézem, te pihenjél! – simítja meg a karomat, egy puszit ad a fejemre. Kikapja a kezemből a mosatlant, én pedig hálás mosollyal nézek utána. Kibicegek az étkezőből, a cicát keresem a szemeimmel. A helyén fekszik békésen, nagy szemekkel nézelődik a nappaliban, még szokja az új helyét. Odamegyek hozzá, elé térdelve megsimogatom a kis buksiját. Összerezzen egy pillanatra, de a kezemhez dörgölőzik, elnyúlik oldalra teljesen.

- Mit szólsz a Twister névhez? – fordulok a konyha irányába, ahol Caleb még a tányérokkal bajlódik.

- Aranyos, illik hozzá. Főleg a szeme miatt. – pillant ki rám mosolyogva.

- Üdv a családban, Twister. – nyomok egy puszit a fejére.

Hirtelen nem is tudom, mit kéne csinálni, ezért elfoglalom elsőnek a fürdőt. Egy kád kellemesen meleg vízben, és sok-sok habban merülök el hosszan. Olyan jól kikapcsol, nem gondolkodom semmin, egyszerűen élvezem a jól megérdemelt fürdőmet a hosszú nap után. Sikerül elbóbiskolnom a nagy lazítások közepette, a víz is kihűlt már. Egy gyors mosakodást követően kikászálódom, egy törölközőt magam köré csavarok. A fogmosást szintén letudom, a törölközőt kiterítem, végül belebújok a legpuhább, legkényelmesebb pizsamámba, amit csak kivehettem a szekrényemből.

- Örömmel látom, hogy nem fulladtál a vízbe. – vigyorog rám pimaszul, ahogy kinyitom az ajtót. Mosolyogva megrázom a fejem, kicsit mellkasba vágom.

- Elnézést, hogy pihentem egy hosszú nap után.

- Vicceltem, na. – ölel magához egy pillanatra. – Gyorsan letusolok.

- Nyugodtan. – adok egy puszit az arcára. Ő elfoglalja a fürdőt, én a szobámba vonulok. Szeretek olvasni lefekvés előtt, könnyebb elaludni. A jelenlegi kedvencem Becca Fitzpatricktől a Csitt csitt. 4 kötetes, most tartok a 2. könyvnél, és egyszerűen nem tudom letenni. Kivéve, ha a telefonom rezgése kizökkent ebből a misztikus világból. Biztos egy értesítő valamelyik közösségi oldalról.

- Milyen példát mutat a tanárnő a kockulásával? – ül le mellém az ágyra Caleb hirtelen. Megugrom ültömben, nem számítottam rá ilyen hirtelen.

- Nagyon pimasz lettél, rossz hatással vannak rád a diákjaid! – dobom le az éjjeliszekrényemre a telefonom.

- Csupán szeretem húzni az agyadat. – bólogat hevesen. Nevetve fejbe vágom kicsit. – Te meg egyre többet terrorizálsz!

- Mit terrorizállak? Te ijesztgetsz! – kezdem el csapkodni a karját, mire elkapja a csuklómat, az ölébe húz.

- Nyugi már, tudod, hogy imádlak. – ölel magához a derekamnál. Mosolyogva a vállára hajtom a fejem, a nyakát átölelem fél kézzel, a másikkal a mellkasát simogatom.

- Úgy örülök, hogy itt vagy mellettem. – mondom halkan. Összehúzom a karjaiban magam, erre szorosabban fog közre.

- Örülök, hogy itt lehetek. – suttogja a fülembe, egy kis puszit ad az arcomra. – A lábad hogy van? – simítja meg óvatosan a bokámat.

- Most jobban fáj, de szerintem nem lesz komoly baj. – húzom el a számat.

- Ne kenjem be?

- Nem kell, most már nem veszem le a fáslit, majd reggel. – legyintek hanyagul. Valami furcsa bizsergés indul el a lábamban, ezt nem a sérülés okozza. Egy halk sóhaj szakad ki a számon, mikor puha ujjai lassan siklanak végig a vádlimon, fel a combomra. Egy egyszerű rövidnadrágból és egy ujjatlan felsőből áll a szettem, így a fedetlen bőrömet érve erőteljesebb hatásokat ér el az érintésével. Felsimít a csípőmre, a pólóm alá bújtatja a kezét. Lehunyt szemekkel élvezem a helyzetet, néha a neve is kiszökik a számon halk sóhaj formájában. Istenem, becsavarodom még mindig ettől az érzéstől. Az egyik kezemet végighúzom a karján, amitől rengeteg dolog fészkelődik a fejembe, legfőképp álomfoszlányok és múltbéli emlékek. Nem biztos, hogy képes vagyok erre. Ha most belemegyek, azzal felerősítem a szerelmet, ami volt közöttünk. Vagy talán még mindig megvan? Érzek valamit, viszont nem tudom hova tenni. Egy részem határozottan megálljt parancsol, hiszen nem marad itt örökké. Minél erősebb lesz a vonzalom, annál jobban fog fájni az elszakadás. Nem kellene egy lelki törés semmi esetre sem perpillanat. A másik részem pedig kétségbeesetten sír, szinte könyörög, hogy húzzon magával valami mélyebb helyre. Szükségem van a simogatásra, a csókokra, az érintésekre. Szükségem van rá, kell nekem. De nem szabad, Ariadne, nem szabad! Még ura vagyok a helyzetnek, nyugodt a légzésem, csak a sóhajok kezdenek elnyúlni.

Istenem, az ajka a nyakamon lévő gyengepontomra talált. Attól tartok, most gyengül el minden porcikám.

HItaly

Váratlan meglepetések (3. fejezet)

- El fogsz késni. – suttogja, közben a fülem mögé simít egy tincset.

- Tudom. – simítom meg az arcát – Menj, feküdj le! 2 körül jövök haza.

- Ne vigyelek el? Nem áll semmiből. – ad egy kis puszit az ajkamra.

- Köszönöm, megleszek. – adok egy hosszabb puszit én is – Pihenj le a kedvemért, délután találkozunk.

Mosolyogva felnéz rám, egy puszit nyom az arcomra, majd feláll, a nappali felé veszi az irányt.

- Sok sikert, Rio! Ügyes leszel, ne aggódj, a tanárokat és a diákokat egyaránt leveszed a lábukról! – mosolyog bíztatón – Ó, és ne felejtsd el, ma évnyitó!

Annyira éreztem, hogy kiment valami a fejemből… évnyitó! Így legalább eldől, milyen ruhát kell felvennem.

A reggelivel sikerül rekordidő alatt végeznem, pedig sokáig elmélkedtem a kis csókcsatánkon, a következményén, valamint az álmommal való összefüggéseken. Komolyan, a történelem nem zavaros ennyire, mint a magánéletem. Nem olyan egyszerű dolog kapcsolatban élni, pláne ilyen formában. Nem akarom tévhitbe kergetni magamat, se őt, senkinek sem hiányzik most egy lelki megrázkódtatás. Délután sürgősen meg kell beszélnünk a dolgokat.

 Az étkezések után szokás elmosogatni. Igen, szokás… másoknál. Nem szoktam sokat enni, ezért megvárom, hogy felhalmozódjon néhány mosatlan, utána jöhet a rendrakás. A fenének van kedve munka előtt ezzel is törődni. Visszapakolászom a maradékokat a hűtőbe, kidobom a szemetet, kiteszek enni és inni a szőrmóknak, és felszaladok a szobámba. Fehér blúz, sötétkék, térdig érő szoknya, fekete magassarkú. Ebbe nem köthet senki. Elegáns, visszafogott, nem hivalkodó. Utolsó simításként néhány fújás a parfümömből. Összepakolászom a fontosabb dolgokat a táskámba, felkapom a kulcsokat, egy üzenetet hagyok Calebnek, és gyalog vágok neki az útnak. Van időm, nem kell sietni sem, akkor miért ne sétálhatnék? Kiszellőztetem a fejem, ráadásul a friss, őszi levegő az idegeimet is nyugtatja.

~***~

Mit ne mondjak, az évnyitó továbbra sem lesz a szívem csücske. Hosszú, unalmas beszédek az iskolarádióból, az elsősök elmesélik a gólyatáborban szerzett élményeiket, azután a két óra osztályfőnöki. Nekünk, akiknek nincs osztálya, ülünk a tanáriban, beszélgetünk, készülünk az óráinkra… egy szóval csak fel kell találnunk magunkat. Jó, azért van dolog bőven. A legtöbb papírmunkát igyekszünk ilyenkor elvégezni. Annyira izgalmas többes számban beszélni, egy új élmény számomra. Sosem tudtam elképzelni, milyen a hangulat a tanáriban, mik folyhatnak ott, éppen melyik tanár kavar kolleginával, vagy ki vesz össze a másikkal. Régen annyit pletykáltak mindenfélét, most pedig az ominózus helyiségben ülve teljesen más kép fogad. Ken Yukimura kedvesen felajánlja az utolsó csésze kávét, Natalie Martin a fakultációs papírok elrendezésében segít. Mindenki zokszó nélkül, sőt, boldogan jönnek oda hozzám, nem zavarja őket a fiatalságom. Biztos együtt tudnak érezni, ez az első napom, teljesen el vagyok még veszve. Nem mellesleg… itt mindenkinek gyereke van. Komolyan, a legtöbbnek ráadásul végzős gyereke. Furcsa felállás, mégsem érzem magam rosszul, kellemes a hangulat itt. Reméljük, így marad a továbbiakban.

Az idei év első tanítási napja hétfőre esik mindenki szerencsétlenségére. Az első órám a negyedikesekkel lett volna történelem, a második szintén negyedikes latin csoport. Őszintén szólva örülök, hogy nem kellett a kemény maggal kezdenem, bevezetésnek a nap további része bőven elég lesz. A harmadik óra egy kilencedikes osztállyal van. Könnyen megtalálom velük a hangot, hiszen ők éppolyan újak, mint én. Gördülékenyen lemegy a történelem, utána egy latin következik másodikosokkal. Ők már jártasabbak itt, mégis problémamentes az ismerkedésem velük. A továbbiakban egy lyukasóra, egy latin fakultáció, végül egy történelem marad hátra, és vége a napnak. Megkönnyebbülve lépek ki az épületből 2 óra előtt pár perccel. Érdekes tapasztalatokat szereztem, izgatottan várom, hogy megoszthassam Calebbel. Ő lassan 4 éve tanít, 26 évesen kezdte. Szeretik a diákok, mivel nagyon érti a tinédzserek nyelvét. Néha sikerül átesik a „haveri” posztba, ettől olyan népszerű a fiatalok körében. Én is ezt a sémát akarom követni, nem szeretnék fenyítő, merev, unalmas tanárként megmaradni a diákok emlékezetében. Úgy érzem, eddig jó úton haladok. Caleb a kollegákkal szintén jól kijön, tiszteletben tartják a stílusát, alapvetően támogatják benne. Jót tesz a tanulóknak… és talán a tanároknak is. Felszabadultabb az iskola vele. Sokan mondhatnák, hogy elfogult vagyok, de nem így van. Rengeteg visszhangot hallok róla, a szülőktől szintén pozitív visszajelzések jönnek felé. Annyira büszke vagyok rá, szép teljesítmény már 30 évesen.

A hazavezető útra térek, közben kicsit körbenézek a fiatal arcokon. Néhol a viszontlátás örömét látom, lányok ölelik meg egymást boldogan, máshol az egész tanév melegebb éghajlatra küldés jeleit vélem felfedezni. Bizony, ez a fiúk mimikáján látszik leginkább. Mennyire érezhető a hierarchia, mint mindenhol máshol. A napszemüveges, bőrdzsekis szépfiú, csinos, egy leheletnyivel több sminkel kikencézett lánnyal az oldalán, egy Porschenak dőlve beszélgetnek a köréjük gyűltekkel. Határozottan nem az én világom. Nem szeretem a nagyképű embereket, akiknek a szüleik teszik az altájuk alá a csilivili cuccokat. Sosem fogják megtanulni az önállóságot, a saját erőből szerzett pénz örömét. El nem lehet képzelni azt a katarzist nálam, mikor kiderült, van elég pénzem saját házat venni itt Beacon Hillsben. Kemény volt az egyetemi élet, nagyon készültem végig a nagybetűs életre. Délelőtt iskolában voltam, délután tanultam, éjszaka dolgoztam, szünetekben meg aludtam jó esetben. Az 1 év munkakeresés alatt igazából Calebnek segítettem az iskolában néha. Ötletem nincs, hogy mert rám bízni bármi kémiával kapcsolatos tárgyat. Csoda, hogy áll még az iskola, vagy egyáltalán élünk még a Földön. Egy kémiai atombombát kreálhattam volna teljes nyugadalommal, valószínűleg a tudtom nélkül. Ő mégis megbízott bennem, egyszer sósavat is adott a kezembe. Sikeresen kimartam vele a pólóját, de ez már részletkérdés. Ettől függetlenül hangulatosan teltek a szünetek a szertárában…

Az álmodozásnak vége, ahogy annak az időszaknak is. Vissza a valóságba, ide kell szoknom, nem járkálhatok mindig a múltban, akármennyire hiányzik. Egy kisebb csoporton megakad a tekintetem, szerintem ők lennének az én bandám. Nem állja a fél suli körbe őket, a saját kis csapatukban boldogan megvannak, még egy elsőst és a barátját is kedvesen pesztrálnak. A társaság nagy részét végzősnek nézem. Az egyik fiú háttal van nekem, egy zöld motor mellett ácsorog, fél kézzel öleli magához a barátnőjét. Felkapom a fejem, mintha már láttam volna valahol. Ismerős az alkata, a haja, a testtartása.  Gyanúsan ő volt tegnap az óra alatt. Megtorpanok a járda kellős közepén, a mögöttem andalgó fiatal pár férfi tagja sikeresen belém is jön. Megbicsaklik a bokám a magassarkúban, elvesztem az egyensúlyom. Készségesen elkap a srác, segít megtartani az egyensúlyom, közben sűrű bocsánatkérésekkel bombáz. Megnyugtatom, hogy nem történt komoly baj, majd miután tovább állnak, megtámaszkodom egy fa törzsén. Igazából szörnyen fáj, főleg így az idő múlásával. Halkan szisszenve mozgatom meg kicsit a lábam. Remek, ráadásul gyalog vagyok. Lehet, hogy felhívom majd Calebet, ha nem szűnik meg. Közben a tekintetem visszairányul a fiúra, aki a motorján ülve éppen a sisakját húzza fel. Nem hagyhatom elmenni, muszáj megtudnom, ő volt-e. Egy mély levegővétel után, erőt veszek magamon, és kissé idétlenül, de felé indulok.

- Elnézést… - érintem meg a vállát, mire rögtön hátrakapja a fejét, a plexit felhúzza a sisakján. Egy pillanatra lefagyok, mikor mindannyian felém irányítják a figyelmüket. Oké, ez nem biztos, hogy a legzseniálisabb ötlet volt. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy nincs rendben a lábam, ezért mikor rákerül a súly a rossz bokámra, feljajdulok kicsit. A kezem után kap, hogy véletlenül se dőlhessek el

- Jó ég, minden rendben? – kérdi aggódva.

- Persze, semmi gond. Nem voltál tegnap a Beacon főtéren? – bököm ki minden kertelés nélkül. Megrökönyödik egy pillanatra, a szemöldöke a magasba szökik.

- De, igen, ott voltam. – bólint óvatosan.

- Nem esett bajod? Ne haragudj, nem ismerjük egymást, csak ott voltam én is, és láttam, mi történt. Veszélyes helyen álltatok meg a barátoddal.

- Én…

- Scott! – hallok meg a hátam mögül egy mély férfi hangot. – Beszélnünk kell!

Kíváncsian fordulok meg a hangforrást keresve. Az állam koppanását talán a szomszédos államban is meghallhatták. Tiszta szerencse, hogy tartották a kezemet, máskülönben a földön landoltam volna abban a minutumban, hogy megfordulok. Teljes életnagyságban tornyosul felém a titokzatos férfi, aki egészen az álmaimba lopta magát.

HItaly

Érthetetlen érzelmek (2. fejezet)

- Ariadne?! – hallom meg a nevemet a hátam mögül, Caleb a tömegben kereshet. Amint mellém ér, a karomnál fogva húz magához, tüzetesen átvizsgál a szemeivel – Rio, jól vagy?

- Persze, semmi bajom. – rázom meg a fejem, hogy kizökkenjek az elmélkedésből. A nagy, aggódó szempár gyanúsan fürkész, mintha füllentés után kutatna. – Jól vagyok, Cal, komolyan!

- Értem, ezért remegnek a kezeid. - emeli fel az egyiket. Oké, talán én is megijedtem, miért olyan meglepő? Nem történik ilyen minden nap. Szó nélkül átölelem a nyakát, kicsit össze kell szednem magam, és szükségem van a közelségére ehhez. Készségesen von magához, lassan simogatja a hátamat.

- Egy picit megeshet, hogy megrázott… - motyogom halkan, a vállába fúrom a fejem. Megnyugtat a férfias illata, a biztonságot nyújtó karjai körülöttem.

- Ne menjünk inkább haza? Megnézünk valami jó filmet, vagy kiülünk a kertbe napozni. – suttogja a fülembe, az arcomra simít gyengéden. Egy halvány bólintással támogatom az ötletet. Elenged, az egyik kezét viszont a derekamon hagyja. Visszapillantok még a vállam felett a helyszínre, ami meglepően gyorsan kiürült. A férfi és a fiatal srác is eltűntek pillanatok alatt. Hogy voltak képesek egy helyben állni egy szikrázó, kiszámíthatatlan szerkezet alatt? Csúnya vége lehetett volna, nem kis sérüléseket úsztak meg, ha egyáltalán megúszták. És a cilinder? Hogy került oda? Sanszos, hogy nem véletlenül hagyta ott valaki.

- Hé, Rio! – áll be elém Caleb hirtelen – Komolyan mondom, ha így folytatod, a kezeimbe viszlek be a kórházba!

- Bocsi, - dörzsölöm meg az arcomat – mondtál valamit?

- Végülis csak 10 perce beszélek hozzád folyamatosan… - bólogat nagyon – Figyelj, sejtem, közelről milyen ijesztő lehetett végignézni, de ne parázz rá ennyire! Biztos kamaszfiúk akartak valami év eleji poént elsütni, semmi komoly dolog. Nem esett senkinek baja, csupán egy rossz

akciózás. Nem kell ezen annyit agyalni, rendben? – ad egy puszit a homlokomra – De azért itt vagyok, vigyázok rád!

- Tudom, köszönöm! – mosolygok fel rá, egy hirtelen ötlettől vezérelve felpipiskedve egy puszit adok az ajkára. Rögtön hátrálok egy nagy lépést, nem biztos, hogy jó ötlet volt. Bizonytalanul felnézek rá. Nem látok semmi megvetést vagy rosszallást, sőt… kellemes meglepettséget fedezek fel a szemeiben. Felém nyújtja a kezét, amit örömmel elfogadok. A tenyere az enyémbe siklik, az ujjaink automatikusan összefűződnek, mintha az ösztöneink diktálnák nekünk a tettet. Halvány mosollyal lenézek a kezünkre, majd csöndesen visszaindulunk a lakásom felé. Egy vígjáték most jót fog tenni.

~***~

A kis kalandunk után örömmel lépek be a házba. A fenének sincs kedve ilyen melegben, tömegben a strandol ülni. Itthon van ventilátor, kaja, hideg innivaló, a kiscicám és egy jó társaság. Mi más kellene egy kellemes délutánhoz? Caleb hasonló véleménnyel van, ezért a nappaliba bevackoljuk magunkat, egy kis popcorn, neki sör, nekem baracklé. A picúr a helyén fekszik a konvektor mellett, nincs szívem felébreszteni. Közös megegyezés alapján sorozatot nézünk, méghozzá az Odaátra jut a választás. Mindkettőnk szereti, a 10. évad nemrég jött ki, és tökéletesen kitölti nap további részét. Délután 4-kor ültünk neki, 7-kor megvacsiztunk, lezuhanyoztunk, így 9 óra tájékában pedig kezdem felmondani a szolgálatot. Cal ölében fekve kezdek elbóbiskolni, alig emlékszem bármire is az aktuális epizódból.

- Alvásidő, Rio. – suttogja mosolyogva, gyengéden hátrasimítja a hajamat. Kinyitom a szemem résnyire, többre nincs energiám. Ásítva nyújtózkodnék egyet, viszont beleütközöm az arcába az egyik kezemmel.

- Jaj, ne haragudj! – nevetek fel halkan, az arcára simítok. Jókedvűen legyint, egy puszit is nyom a tenyerembe.

- Felvihetem a fáradt tanárnőt a szobájába? – nyúl a térdeim alá az egyik karjával, a másikat a hátamra csúsztatja. Csak átkarolom a nyakát, a fejemet a vállára hajtom, lehunyt szemekkel pihenek az ölében.

- Te is lefekszel? – suttogom fáradtan.

- Nem hiszem, kicsit olvasok még. – nyit be óvatosan a szobámba. Az ágyam mellé lépve lassan lerak rá, a plédemmel jól betakargat, végül egy puszit ad az arcomra.

- Ideadod Alphát? Ott van a fotelban, a sarokban.

Hallom halk lépteit elmenni mellőlem, majd pillanatok múlva a kezeim közé rakja a plüss farkasomat, amit tőle kaptam még ideköltözésem előtt. Azóta vele alszom minden éjszaka.

- Szép álmokat, Rio! – suttogja mosolyogva.

- Köszönöm, jó éjt! – mosolyodom el én is, a fejemre húzom a takarót, Caleb pedig lekapcsolja a lámpát, és egy kis rést hagyva, de behúzza az ajtót. Alphát magamhoz ölelve alszom el. Akármennyire bennem van a holnaptól való izgalom, és a mai sokkhatás, a fáradtság legyűr. Ellenben az álmaimban felbukkan minden. A cilinder, az óra félelmetes cikázása, a visszafele játszódó zene… egy nagy gombócként összegyúrva találkozom viszont a történtekkel. A férfi szintúgy megjelenik, akire még a képzeletemben sem találok magyarázatot. Félelem nélkül állt egy kiszámíthatatlan szerkezet alatt, ami szikrákat hányt, és robbanáshoz készülő hangokat hallatott. Még azt a szerencsétlen fiút sem küldte arrébb. Talán én fújom fel nagyon, de egyszerűen nem tudom feldolgozni, egy felnőtt ember hogy lehet ennyire felelőtlen. Ahj, olyan kíváncsi vagyok, kik lehettek. Álmomban mindketten bevillannak, az arcukat nem látom. A férfi megsérül, hallom, ahogy felkiált fájdalmában. Oda akarok menni, viszont Caleb visszahúz magához, a mellkasához szorít. Mikor visszanézek, már nem látom őket sehol. Megváltozik teljesen a helyszín, mintha… a hálószobámban lennénk. Cal ölében ülök vele szemben, az ingjét a kezemben gyűrögetem. A nyakamra ad kis puszikat, az oldalamon járatja lassan a kezeit, amiket a pólóm alá bújtat. Nem bírok elnyomni egy halk nyögést, a bőröm fellángol az érintésétől. Megsimítom lassan a karjait, amik nem a megszokott érzést nyújtják. Sokkal vastagabb és izmosabb felépítésű. Igaz, hogy kajakos létére izmos karjai vannak, ezek mégsem az övéi. A megszélesedett vállain keresztül a hátán is végigjáratom a tenyeremet, ami szintén feltűnően megnőtt. Valami meleg, nedves anyag folyik le a gerince vonalán, teljesen átáztatja a pólóját. A hajába túrok, ami erősebb szálú és egyenes lett. Nem tudom hova rakni a helyzetet, értetlenül tolom el kicsit magamtól. Az arcvonása, az ajkai, a szeme az övé a testével ellentétben. Idegen, mégis ismerős. A fekete haj, a szépen edzett testalkat. Szóra nyitja a száját, amiből hangos csipogás tör ki. Összerezzenek a hang hallatán, majd felriadok az ébresztőm hangjára. Jó ég, ilyen rossz éjszakám is régen volt. Kivételesen hálát adok az órámnak, éppen időben keltett fel. Egy nagyot nyújtózkodva kelek fel, a hajamba túrok, hogy lássak valamit az új napból. Az első igazi munkanapom. Semmi pánik, menni fog! Nem szabad előre izgulni.

Kipattanok az ágyból, első utam a fürdőbe vezet. Gyors tus, fogmosás, egy leheletnyi smink, a szőke, vállig érő hajamat pedig leengedve hagyom. Nincs kedvem kontaktlencsét betenni, ezért a szemüveget választom mára. Nem néz ki rosszul, még jól is jöhet, hogy picit öregít. Szépségápolás pipa, jöhet az öltözködés. Elgondolkodva állok a szekrényem előtt, nem pontosan tudom, milyen irányzatot válasszak. A kicsit lazább, fiatalosabb vagy a komoly, elegáns összeállítást. Az előbbi a diákok szempontjából lenne előnyösebb, az utóbbival a kollegáknak mutathatnám meg, érett vagyok az állásra. Nem mintha leszólnának vagy bántanának, mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen viszonyul hozzám, mégis bennem van az érzés, hogy én vagyok a legfiatalabb. Bizonyítanom kell még. Oké, ezt átgondolom, előbb inkább megreggelizek.

Könnyedén leszaladok a lépcsőn, a földszinten minden csendes. A bundás apróság a szőnyegre kifeküdt valamikor, a napon sütteti a pociját. Nagy mosollyal lépkedek felé csendesen, nem akarom felébreszteni. Óvatosan megsimogatom a kis fejét, majd a hasát vakargatom meg. Egy pillanatra összerezzen, de pihizik tovább, halkan dorombolni is elkezd. Ki kell találnom neki valami édes nevet, mégsem hívhatom örökké Cicának. Ennél kreatívabb vagyok. Ha hazajöttem, nekiülök ezen gondolkodni. Perpillanat enni kellene, utána indulni, és még a ruha sincs kiválasztva.

A konyhába szökkenek, az ajtóban viszont megtorpanok. Caleb a pult mellett ül, az egyik karján a fejét pihenteti, a másikban egy bögrét tart. Az étkezőasztalnál egy hely szépen megterítve, még egy rózsaszál is keresztbe a tányérra van rakva. Istenem, mikor kelhetett fel szegény? A reggeli a sütőn vár készen, a kávé már lefőtt, mindenféle joghurt, narancslé, müzli is ki lett pakolva. Nagyon elmosolyodom, annyira hiányzott az elmúlt heteimből ez a gondoskodás.

- Jó reggelt, kis álomszuszék séfem! – simítom meg gyengéden a hátát, hogy ne ijesszem meg. Furcsa érzés kerít hatalmába, néhány álomfoszlány ugrik be az érintéstől. Nincs most erre időm, elhessegetem gyorsan a képzelgéseimet.

Megrázza a fejét, halkan felnyögve egyenesedik fel. Nyújtózkodik egy nagyot, fáradtan ásít is mellé. A nyakához kap hirtelen, biztosan elaludta a kellemetlen póz miatt.

- Jó reggelt, Tanárnő! – vigyorog fel rám édesen. Kócos fürtjei a karikás, kissé kivörösödött szemébe lógnak.

- Hánykor keltél fel, drága? – nevetek fel halkan, egy mozdulattal hátrasimítom a haját, hogy ne zavarja.

- Itt az a kérdés, hogy mikor aludtam el… - nevet fel – 5-kor sem tudtam még, ezért lejöttem csinálni neked reggelit, ezzel legalább nem kell töltened az időt. Természetesen készítettem neked ebédet, meg egy kis nasit. Ismerlek ám, tudom, ha leköt a munka, nem eszel rendesen! – rázza a fejét rosszallón. Meghatottan nézek le rá, egyszerűen szavakat nem találok. Fel sem fogom, mennyire vigyáz rám szakítás után is. Ide jött, velem marad az első munkahetemen, reggelit csinált hulla fáradtan. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, nem bírom, de nem is akarom megállítani a tettemet. A nyaka köré fonom a karjaimat, és egy hosszú csókkal ajándékozom meg mindkettőnket. A pillanatnyi döbbenetből felébredve a kezeit a derekamra csúsztatja, közelebb húz magához. A nyelve az enyémmel táncol, a légzésünk eggyé válik, a kezem a hajába kalandozik, míg az övé a hátamat járja be. Talán jobban elmélyül a csók, mint terveztem, de egyikünk se bánja. Magabiztosan csókol, kicsit mohóba megy át. Nem tolom el magamtól, inkább hevesebben reagálok. Bár ne érne soha véget, minden olyan, mint régen volt. Mikor csak mi voltunk a világon, senki más.

HItaly

Rémisztő kezdetek (1. fejezet)

Augusztus 31. Az utolsó nap a nyárból, mikor a fiatalok még egyszer kinéznek a strandra, közösen összeülnek egy jó beszélgetésre a tanulásmentes délutánon. Még véletlenül sem kerülhet szóba közöttük az iskola. Maximum egy olyan szinten, amitől minden tanár édesanyja csuklani kezdhetne. Át tudom érezni, 1 éve még én is az egyetemi padokat koptattam szeptemberben. Igazából nem sok minden változik idén. Holnaptól szintén koptathatok, csak mostantól a tanári asztalt. Chicagoban nőttem fel, történelem-latin szakos tanári diplomát szereztem, amivel aztán nem sikerült elhelyezkednem. Kifejezetten közkedvelt tantárgyak a szülővárosomban, épp ezért nem tudtam munkát találni ott. 1 évet pihentem diplomázás után, csak gyakorlatoztam egy kedves tanáromnak köszönhetően, most pedig itt vagyok. Beacon Hills. Egy kedves, békés kisváros, elképesztően mozgalmas rendőrgárdával. Tényleg feltűnően sokszor hallok szirénákat, de nem különösebben kerítek neki feneket, ez mindenhol előfordul. A Beacon Hills-i középiskola hirdetett állást még januárban, amire sikerült rögtön lecsapnom. Augusztus elején költöztem ide, egy igazán otthonos kis lakást is sikerült találnom a kertvárosban. 3 hét alatt egészen berendezkedtem, utána már kezdődött a munka. Megismerkedtem a kollégákkal, bemutatták nekem az iskolát, majd teljes jogú tanárként segítettem az órarend összeegyeztetésében, átfutottunk az éves programon, a szüneteken, valamint a tankönyvrendezés szintén előttünk állt még. Volt rendesen meló, bőven ráment másfél hét, majdnem minden nap reggel 8-tól délután 4-ig bent voltam. Nem panaszkodom, így legalább megismerhettem az új közegemet közelebbről.

Ma délben végeztünk mindennel, így a napom további része szabad lett. Nem igazán van ötletem, mit csinálhatnék. Egyedül költöztem ide, minden barátom Chicagoban él. Sajnos a kialakulóban lévő kapcsolatom is ott maradt, és szerintem ezzel eldőlt a jövője. Nem éreztük annyira erősnek a szerelmet, ezért nem volt olyan fájdalmas az elválás, még Caleb is kedvesen bíztatott, hogy vállaljam el az állást. Be kell vallanom, utólag kicsit megbántam a dolgokat. Hiányzik, hogy éjszaka nincs kihez bújnom, itt teljesen egyedül vagyok. Na, nem baj, reményeim szerint boldogulni fogok errefele is.

Mit csinálhat egy szingli, huszonéves, szinte még vadidegen egy új városban? A szomszédságot megismertem még az első héten, a várost bejártam nagyjából. Hm, nehéz ez az egyedüllét, nincs kivel ötletelni.

A sors vagy csak a szerencsém vág a gondolatmenetembe; megcsörren a telefonom. Kicsit megugrom a váratlan hangtól, de hamar kikapom a zsebemből, és felveszem.

- Ariadne Graham? Rossz hírt kell közölnöm, azonnal haza kell jönnie. Kimarad a hagyományőrző nyár búcsúsztatónkból! – szól bele teljes letargiával legkedvesebb barátnőm, Zoe.

- Tudom, Zoe, annyira sajnálom én is! – sóhajtok fel szomorúan.                                                                   

- Hiányzol, Rio! Gyere vissza hozzánk! Itt van már mindenki nálunk, kaja, pia, pasik… hajnalig buli van!

- Zoe, 26 évesek vagyunk, sajnos ezt nem csinálhatjuk örökké. – suttogom óvatosan. Szegény lány, teljesen be van pánikolva, holnap kezdődik neki is a munka. Otthon fog a régi giminkben testnevelést tanítani. Így 30 felé közeledve fél, hogy vége a szabadságnak és a féktelen bulizásnak, ezért akarja kihasználni az utolsó napot együtt. – És kérlek, ne fájdítsd a szívem, ti is borzasztóan hiányoztok! – nyöszörgöm szenvedve.

- Ugye tudod, hogy ünnepnapokon a nyakadon fogok csüngni? Ezt halál komolyan mondom, egy perc nyugtod se lesz! Mindent be kell pótolnunk! Na meg persze a többieket is hurcolom magammal.

- Jól van, Zoe, nyugi! – nevetem el magam. Fel van nagyon pörögve, gondolom, hangolódik a bulira. –Mindent bepótolunk, ígérem! Hazamegyek, ti is jöttök, megleszünk, ne aggódj!

- Oké, bocsi! – nevet fel velem együtt jókedvűen – Mi újság a mi Rionkkal? Mit csináltok az utolsó napon?

- Csinálunk? – kapom fel a többes számra. Kivel?

- Nem érkezett még meg? – kérdez vissza meglepetten. Oké, elbeszélünk egymás mellett, vagy mi van?

- Ki? Zoe, minden oké veled? Egyedül lakom, nincs itt senki…

Egy pár pillanatba sem telik, valaki csenget az ajtónál. Mit tud, amit én nem? Eltartom kicsit a telefont a fülemtől, ezért csak halkan hallom, hogy jó szórakozást kíván a barátnőm, majd leteszi. Értetlenül állok a dolgok előtt, fura ez az egész szituáció. Talán ki kellene nyitnom az ajtót, mielőtt a titkos csengetőm megunja a gomb nyomogatását, és még fény is derülne, ki lehet.

Feltápászkodom a kanapémról, a telefont csak a dohányzóasztalra dobom. Izgatottan megyek az előszobába, nem vártam mára látogatót. Egészen feldobott a gondolat, hogy esetleg mégsem töltöm egyedül a napot. Amint kinyílik az ajtó, egy ismerős, mosolygós arcba ütközöm. Zöldeskék szemei a boldogságtól csillognak, szokásosan nagyon jól néz ki. Göndör, barna fürtök, egy lezser, szürke, feliratos póló, amibe a pilóta fazonú napszemüvegét akasztotta, sötétbarna térdnadrág és fekete tornacipő. Ő lenne Caleb Rider. Kémia – biológia szakos tanár ugyan ott, ahol Zoe, szabadidejében pedig kajakoktató. Mindenre számítottam, rá viszont nem. Igaz, nem mondtuk ki nyilvánosan a szakítást, de mindketten külön utakra indultunk. Most mégis az ajtómban áll, és az a furcsa, hogy én ennek örülök. Jobban, mint kellene.

- Meglepetés! – vigyorog rám fülig érő ajkakkal, amitől nekem is mosolyognom kell. Felpipiskedve átölelem a nyakát, mire egyik kezével szorosan magához von, a másikban rendíthetetlenül szorongat egy kartondobozt.

- Mit keresel itt?

- Zoenak be nem állt a szája, hogy milyen magányos vagy, és gondoltam, nem akarod egyedül tölteni a nyár utolsó napját. Megjött a felmentő sereg. – emeli meg a kezeit nagy mosollyal.

- A munka…? – húzom fel a szemöldököm. Neki szintén holnap kezdődik, mint minden tanárnak.

- Vettem ki pár nap szabit, megpróbálok segíteni a hétköznapokba rázódni. Senki sem érdemli meg, hogy egyedül vágjon bele egy ekkora kalandba. – simítja meg gyengéden az arcom. Szégyenlősen félrepillantok, nem igazán tudom lereagálni a helyzetet. Megpróbálom átterelni a szót.

- Mi van a dobozban? – bökök a fejemmel az említett tárgy felé. Komolyan érdekel.

- Egy kis apróság, aki veled lesz minden nap. – nyújtja felém sejtelmes mosollyal. Gyanús szemekkel átveszem, majd kinyitom a tetejét. Egy hófehér kiscica lapul meg a sarokban, nagyon összehúzta magát, mintha kicsit remegne is. Nagy szemekkel fürkész minket, az egyik írisze gyönyörű tengerkék, a másik mogyoróbarna. Halkan felnyávog, nagyon fél még tőlünk.

- Istenem, Caleb! – kapom a szám elé meghatottan a kezemet. Pár pillanatig csak nézem a pinduri teremtést, aki bátortalanul nyávog egyet, majd összegömbölyödve meghúzza magát a sarokban.

- Remélem, van hely a kisfickónak. – simogatja meg a kis fejét, amitől a cica jobban összehúzza magát – Félénk még, de biztos vagyok benne, hogy a sok szeretetben, amit kap tőled, hamar meg fog barátkozni a kedves és gyönyörű gazdival. – mosolyog fel rám kedvesen. Ez így nem lesz jó, nem kellene ebbe belebonyolódnunk újra.

- Cal! – nézek fel rá sóhajtva – Ebbe nem szeretnék újra belebonyolódni! Bírlak, nagyon örülök, hogy itt vagy, de kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom. – suttogom mélyen a szemébe nézve. Látom a keserédes mosolyt az arcán, amit nem tud előlem elrejteni. Összeszorul a szívem a reakciójától, viszont neki is be kell látnia, hogy ez így van helyén. Egyikünknek sem hiányzik a távkapcsolat.

- Rendben, értem, ne haragudj. – túr a hajába zavartan. Oké, kezd kellemetlenné válni a helyzet, megint témát kell váltani.

- Van már szállásod?

- Öm… láttam egy kis motelt a városban, biztosan lesz helyem így szeptember kezdetén. – nevet halkan.

- Nekem van egy vendégszobám, ha esetleg jobban éreznéd magad egy ismerősnél.

~***~

Örömmel elfogadta az invitálásomat. Segítettem neki bepakolni, a kis jövevénynek pedig közösen megcsináltuk a kuckóját. Caleb szerencsére mindennel készült, hozott neki ennivalót, alomnak valót, még egy édes macskaággyal is megajándékozott minket. Megebédeltettem, hiszen kiderült, hogy még reggelit se evett, csak hogy hamarabb ideérhessen. Egy igazán kreatív ötletnek hála Cal kitalálta, hogy a strand már csak értünk sír, ezért hamar összepakolásztunk egy jó fürdéshez szükséges cuccokat, majd neki is lódultunk a pár méteres sétának. Mindkettőnknek van kocsija, én mégis a séta mellett voksoltam. Most valahogy jobban esik. A kapcsolatunk azóta sem jött szóba, de szerintem megértett. Nem érzek mellette semmi kellemetlenséget, sőt. Kifejezetten jól esik a társasága.

- Ugye tudod az utat? – vigyorog rám pimaszul. Válaszul csak meglököm kicsit a csípőmmel.

- Persze, hogy tudom. Már másfél hete járok errefele, tekintettel, hogy a suli is erre van.

- Gyalog szoktál menni? – döbben le teljesen. Istenem, a nagyvárosi gyerek fel sem tudja dolgozni ezt az információt.

- Igen, Cal, ez egy kisváros, és a séta egészséges. – nevetek fel jóízűen. Nem lehet rá mondani, hogy punnyadt, a séta mégsem az erőssége.

- Te jó isten, hánykor kelhetsz fel egyáltalán?

- Általában fél 6 körül… Mi van itt? – torpanok meg egy pillanatra. A főtéren sétálunk éppen, egy nagy tömeg viszont az utunkat akadályozza. A főtér jellegzetességét, a zenélő órát állják körbe. Furcsa hangok jönnek arról, valami történhetett a szerkezettel, nem a mindennapi dallamot játssza. Kíváncsian indulok befele a tömegbe, szegény Calebet faképnél hagyva ezzel. Tudom, pofátlanság, de a kíváncsiságom ezúttal eluralkodik rajtam. Sajnálnám, ha tönkre menne, nagyon szeretik a helyiek. Reggelente nekem is jól esik hallgatni. Mindig egészkor kezd el valami kellemes zenét játszani, én pedig pont 6-kor sétálok el mellette. Jól kijön a lépés.

Sikerül előrefurakodnom, bár talán nem kellett volna. Rémisztő látvány fogad. Az óra teljesen megkergült. A mutatói össze-vissza cikáznak, mikor előre, mikor hátra pörögnek eszeveszett tempóban. A zene ismerős, mintha az egy megszokottat játszaná visszafele. Az egyik mutató ritmusát követheti, talán a nagymutatóét. Ijesztő az összkép, majd’ felrobban az egész. Mint kiderül, nem állok messze az igazságtól. A szerkezet elkezd szikrákat szórni mindenfele. Az emberek hátrálnak. Egy magas, elég jó testalkatú, fekete hajú férfi és egy szintén egészségesen edzett, barna hajú tinédzser srác ellenben közvetlenül előtte nézik meredten.

- Hátrébb! – kiáltom el magam, mikor az óra hangos pattogást és sűrű szikraáradatot követően kisül. Egy emberként fordítunk hátat a szemünk elé kapva a kezünket. A mutatók lelassulnak, a zene is elhalkul. Felegyenesednek az emberek, egymást támogatva kérdezik a másikat, hogy nem esett-e baja. A fejem rögtön a férfi irányába kapom, aki a fiú felé görnyedve próbálta megvédeni az esetleges balesettől. Pár pillanatig még így guggolnak mindketten, majd lassan felkászálódnak állásba. Értetlenül állnak az eset előtt ők is. Azt hinnénk, biztos csak egy meghibásodás, vagy zárlat keletkezhetett a rendszerben. Ezzel le lehetne zárni az esetet, ha a történtek után nem következne a leghátborzongatóbb dolog. A hangszórók a kisülés miatt teljesen meghaltak, mégis erőteljes, gonosz kacaj csendül fel belőlük. Egy emberként keressük a hangforrást, néhányaknál ekkorra elszakad a cérna, és inkább menekülőre fogja. Megértem, engem úgyszintén kiborít a dolog, tiszta libabőr az egész testem, ennek ellenére valami ott tart. A férfire pillantok, aki a földre mered, lassan lehajol, majd valamit az ujjára akaszt. Kicsit távolabb kerültem tőle, nem látom pontosan, de talán egy… cilinder? Egy kulcstartón lógó cilinder. Itt valami nagyon bűzlik. Biztos vagyok benne, hogy nem baleset történt.

HItaly