Kérdezz - felelek (12. fejezet)

Borzasztó hosszúra nyúlik az adminisztráció. Mindenhol rendőrök mászkálnak, mentősök vizsgálják a diákjaimat, hogy biztosan nem sérült-e meg senki. Előre engedtem a fiatalokat, addig egy zsepivel törölgetem az arcomat, miközben Stilinski serif teszi fel nekem a rutinkérdéseket. A férfi kinézetére igyekszem visszaemlékezni, mikor a fia és Scott esnek be az osztályba.

- Mi történt? – kérdezik egyszerre. Scott ledöbbenve mered a falra, míg Stiles az apja fejmosását fogadja meglepően gyakorlottan. Nem ez lehet az első alkalom.

- Jól van, Miss Graham? – kérdezi kedvesen Scott a sérülésem látva.

- Semmiség, csak egy karcolás. – mosolygok rá megnyugtatón.

- Látott valami furcsát? Valami egészen nem hétköznapit? Ami esetleg felkavarta vagy egyenesen kiborította?

- Stiles! – mordul rá a seriff rosszallón. – Még mindig én vagyok a rendőr! Bízd rám kérlek a nyomozást. Neked amúgy is órán kellene lenned! Sipirc, fiúk!

- Tudod, apa, sok mindent kellene most tennem, de közöttük nincs az óralátogatás. – rázza meg a fejét. – Sokkal többet érünk most itt, tisztában vagy vele! – néz rá sokatmondón. Egy pár pillanatig szemez a fiával, de megadón felsóhajt.

- Ti visztek egyszer a sírba!

- Ez a veszély mindig fenyegetni fog. – bólogat egyetértőn. Nem bírok elnyomni egy mosolyt a pimaszságától.

- Elnézést. – teszi a vállamra a kezét valaki. – Jöjjön, hölgyem, ellátjuk a sebét.

- Végeztünk, seriff? – pillantok Stilinskire kérdőn.

- Mára igen, a napokban jelentkezem.

Egy biccentéssel köszönök el tőlük, és követem a mentőst ki a kocsijukhoz. Nincs szükség varrásra, ezért csupán fertőtlenítést, valamint egy sebtapaszt kapok. Megköszönöm az ellátást, majd visszasietek az iskolába.

~***~

Az igazgató elengedte a mai napot biztonsági okokból. Így a rendőrök is nyugodtan dolgozhatnak. Megvárjuk, amíg kiürül az épület, addig egymás között beszéljük meg, mi történhetett.

- Én mondom, amióta ez a Hale visszajött, hozta magával vissza az átkot is. –mondja rosszallón az edző.

- Hogy érted ezt? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Úgy tudom, egy jó fél évre elment a városból. Abban az időszakban minden nyugodt volt, egyszer nem lehetett hallani szirénát az utakon. Vagy csak a nyári szünet hatása lehetett? – pillant félre elmélkedve. Elgondolkodtató. Lehet köze ennek Derekhez? Istenem, miért érdekel ez egyáltalán engem? Semmi közöm az egészhez, mégis… vonz.

~***~

Ideje hazamenni. Az iskola kiürült a rendőröket kivéve, ezért elköszönök az edzőtől, és én is útnak indulok. Annyi minden kavarog a fejemben, nem igazán sikerült feldolgoznom még a mai nap eseményeit. Jó lenne beszélni erről valakivel. De kivel? A rendőröknek nem mondhatom el, mit láttam, úgysem hinnék el. Bár, ha igaz, hogy régóta történnek furcsa dolgok errefele, talán meg sem lepődnének. Nem, ezt a kártyát nem mutathatom meg akárkinek. Vajon lecsukhatnak bizonyíték visszatartásáért?

Nagyon elkalandoznak a gondolataim, a tudatalattim vezet az erdőben arra az ösvényre, ahol múlt hétvégén kocogtam. Igen, ahol az a bizonyos leégett ház van. Persze, bennem van a tüske, hogy újra megtámadnak, viszont sosem jutok előrébb a nyomozásomban, ha csak ülök a hátsómon. Egyébként is, egy igazi bűnöző sosem tér vissza a bűntett helyszínére.

Remélem, maradt bármiféle nyom vasárnap óta. Nem túl bíztató tény, hogy 5 nap eltelt azóta, ráadásul rengeteget esett ezen a héten. Mindjárt kiderül, ott a ház, tehát nem vagyok már messze. A rommal párhuzamos ösvényre lépek, ott folytatom a túrámat. Mindenem nálam van, a táskám, irataim, mappáim, amik kicsit megnehezítik a dolgom. Nem számít, túl sok idő telt el így is. Ha már itt vagyok, körülnézek. Gyakran körbepillantok magam körül biztos, ami biztos alapon. Minden békés, a szél fújdogál csendesen, a nap pedig bőven a horizont felett. Nem sötétedik még olyan korán.

Aha, megvan. Valahol itt támadtak meg. Nem sok minden változott. A fák lassan levetkőzik elszáradt leveleiket, sokat az eső is levert már. Sajnos ilyen latyakos, vizes terepen nem valószínű, hogy látni fogok valamit. Úgy látszik, elkiabáltam. Az egyik fa törzsén megakad a tekintetem. Fogalmam sincs, milyen állatok élnek errefelé, de ezt a nyomot egy nagy egyed hagyta maga után. Egy hosszú, mély karmolás éktelenkedik a növényen. Végigsimítok rajtuk az ujjaimmal, szinte elvesznek a felhasadt fatörzs rései között. Oldalra biccentett fejjel vizsgálom meg a sűrű folyadékot, ami az egyik kiálló kéregről csurog le. Frissnek tűnik, mégsem gondolnám, hogy gyanta.

El nem tudom képzelni, mi lehet. Kíváncsian nyúlok felé, mikor a semmiből a csuklómra markol egy erős kéz. Felsikkantva rezzennek össze, azonnal felegyenesedem.

Riadtan nézek magam mögé, ahol Derek mered rám rezzenéstelen arccal.

- A helyedben nem tenném. – mondja rosszallón.

- Miért, mi ez? – rántom ki a karom ujjai fogságából.

- Egy nagyon erős bénító méreg. – lép hátrébb egyet zsebre dugott kézzel.

- Ki gyárt ilyet? Meg egyáltalán minek?

- Ezt szeretném kideríteni, ehhez viszont szükségem van a segítségedre.

- Az enyémre? – kerekednek el a szemeim. – Mégis miben tudnék én segíteni neked?

- Te láttad a férfit, és szükségem van a személyleírására.

- Miért? – húzom fel a szemöldököm kérdőn. – Miért nem bízod ezt a rendőrökre? Szembe akarsz kerülni azzal, aki téged keres? Merész húzás…

- Szeretem a kihívásokat. – von vállat vigyorogva. Ennyire ne élvezd, hogy körülötted forog a város, kérlek.

- Miért segítenék egyáltalán? – fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt.

- Tudom, hogy utánam szaglászol, ezért gondoltam, megegyezhetnénk.  Én válaszolok néhány kérdésedre, cserébe megkapom a leírást.

Érdekes ajánlat, felkeltette az érdeklődésem. Nem kellene belekeveredned az életébe, suttogja a belső énem.

- Rendben! – bólintok rá hezitálás nélkül. Muszáj tudnom, mi történik itt, és ki támadt rám. Ő választ adhat mindenre. Derek nekidől egy közeli fának, a kérdéseimre vár. A hajamba túrok sóhajtva, hogy összeszedjem a kérdéseket, amik olyan régóta halmozódnak bennem.

- Oké, kezdjük az elején. Ki támadt meg az erdőben, és hogy kerültem hozzád mindenek után?

- Továbbra is azt próbálom kideríteni, ki ez, tehát a kérdésed első felére nem tudom a választ. Hosszú idő után szimatot fogtam, és követtem ezt a valakit az erdőbe, ahol rád támadt. Megsebesítettem, így sikerült elmenekíteni. Láttam, hogy megsérültél, elvittelek orvoshoz, utána nem tudtam, hol laksz, ezért magamhoz vittelek. Ennyi a történet.

Ő mentett meg? Megküzdött a nagykarmúval egyedül? Nem mintha baj lenne a kondijával, de akkor sem feltétlenül szállnék szembe egy ilyen emberrel.

- Köszönöm. – suttogom elszégyellve magam. Még meg sem köszöntem neki.

- Nincs mit.

Egy pillanatnyi kellemetlen csend telepszik közénk. Feszélyez ez a „nem fejtem ki a gondolatom, elég egy-két szóban” stílusa.

- Mielőtt elájultam, – kezdek bele egy halk sóhajt követőn – láttam a támadóm kezét… Szokatlanul nagy körmei voltak, biztos vagyok benne, hogy nem természetes volt. Ehhez hasonló trutyi folyt róluk. – mutatok a fára.

- Nem higiénikus ember. – von vállat hanyagul. – Vagy nagyon sajátos a támadó fegyvere.

- Ne nézz hülyének, Derek! Nem ebben egyeztünk meg! – mordulok rá dühösen.

- Nem tudom, fogalmam sincs, ki ez! – emeli meg a kezeit védekezőn. – Harmadjára mondom, én is ezt akarom kideríteni – feleli nyugodtan. Igaza van, Ariadne, ne húzd fel magad!

- Peter mondott valamit, amikor azt hittétek, alszom. - Magasra szökik a szemöldöke, sikerült meglepnem. Nem számítottál rá, ugye, Hale? – Említette a kanimát, ami egy mitológiai hüllő. hosszú karmai vannak és farka, a bőréből pedig bénító mérget bocsájt ki. Ezt komolyan mondta?

- Peter csak hozzá hasonlította az elkövetőt. Ennyi. Gondolom, unalmában bújja a mítoszokat.

Nem túl kielégítő válasz.

- Peter írisze átváltozott a szemem láttára. Szikrázó kék volt, egyértelműen nem a természetes színe. Ezt magyarázd meg nekem, kérlek, utána eleget teszek a te kérésednek.

Teljesen befeszül a testtartása, az állkapcsa úgyszintén. Az öklei is kikerekednek a dzsekije zsebében. Most megvagy!

- Azt hiszem, részemről teljesítve az egyezség. Kérem az én részem! – feleli ridegen. Aha, kitér a válasz elől.

- Ez az utolsó kérdésem, utána akár le is rajzolom neked, amit csak szeretnél. – Rendíthetetlenül összefűzöm a kezeimet a mellkasom előtt. Kíváncsi vagyok, hogy vágja ki magát. Lassan megindul felém, dühös tekintetét az enyémbe fúrja. Hátrálnom kell előle, túl közel kerül hozzám. Beleütközöm a fába, nincs menekvés. Egész testtel nekem feszül, szinte a fába présel. A kezeivel körül fog, így elzárja a menekülésem útját.

- Ide figyelj! Nem érdekel, ki vagy, honnan jöttél vagy épp miért szaglászol utánam, de ma rohadtul nem vagyok játékos kedvemben. Tehát könnyebben ki lehet hozni a sodromból, mint egyébként. Tehát könnyítsd meg mindkettőnk dolgát, és nyögd ki azt a leírást. Most! – suttogja nyugodtan, ellenben annál fenyegetőbb hangon. Egy nagyot nyelek, határozottan sikerült megfélemlítenie. Halványan bólintok, mire végre ellép előlem, valami mégsem kerüli el a figyelmem. A szemei. Nem, nem változtak át, mint Peternek. Akármilyen meglepő, de ez nekem sokkal döbbenetesebb volt, hiszen a pillantása lesiklott az ajkaimra. Biztos vagyok benne, hogy oda. Kapkodva veszem kicsit a levegőt, ezért egy mély, reszkető sóhajjal igyekszem elhessegetni a gondolatot. Lehetetlen, felejtsd el! Szóval, hogy is volt? Egy frakkos, cilinderes őrült. Erre vagy kíváncsi inkább, nem rám, igaz?

Sziasztok! :)

Elnézést a hosszabb kimaradásért, az iskolára tudom sajnos fogni. :( Nem tudom tartani a heti 1 részt, szóval jönnek olyan gyorsan, ahogy csak tudom hozni őket. Nézzétek el a hosszabb kimaradásokat, annyira próbálok sietni! :(

HItaly

Nem vagyok őrült! (11. fejezet)

Egy újabb hét telt el tétlenül. Igazából csak péntek van, de a tanításnak hamarosan vége. Két latinom volt eddig, most pedig a végzősökkel járjuk be a történelem nem túl régi időszakait. Talán meg sem lepek senkit azzal, hogy ismét két hiányzót írtam fel a naplóba. Scott és Stiles. Nagyon aggódom miattuk. Az elmúlt 3 hétben összesen háromszor láttam őket talán. Ebből az egyik nem is az órámon volt. Olyan értelmes srácok, mindkettőnek komoly tervei vannak a jövőben. Sajnos az álmodozás nem elég, tettek is kellenek, hogy megvalósítsák. Értelmes, okos fiúk, akik inkább tettre éhesek, mintsem leülnének kicsit tanulni. Úgy hiszem, mindenkinek egy név ugrik fel a szeme előtt, mikor a lógásokról beszélünk. Derek Hale. Biztos vagyok benne, hogy hozzá vezethetők a szálak. Úgy terveztem, hétvégén egy kis kutatásba kezdek. Személyes feladatomnak tartom lépni az ügyben, ha már más nem teszi. Nem hagyhatok veszni ilyen értékes diákokat, akik valami rosszba kerülhettek. Talán nem is önszántukból teszik. Bele sem merek gondolni, mivel tarthatja őket a markában… és ki mást még rajtuk kívül.

- Zack! – szólítom fel, hogy kizökkentsem a leghátul ülő fiút a bambulásából. Lassan 10 perce néz ki az ablakon, amivel egyre több társának téríti el a figyelmét. – Mit láttok? – nézek ki én is az ablakon. Megkerülöm a tanári asztalt, hogy közelebb kerüljek a természetet elválasztó akadályhoz. Mindenki rögtön körém gyűl, mintha csak egy, a városba érkező világszenzációra várnánk. Kint csendes az idő, a nap gyér fényt vet a fák lombjaira. A szél lágyan fújja a leveleket. Körbenézek az udvaron, de valami elsüvít az arcom mellett. Nem sokon múl, hogy ne az én fejembe érkezzen, az arcomat sikeresen végigszántja, majd mögöttem jól hallhatón a falba csapódik. Felszisszenve kapok a sebhez, még csak nem is láttam, mi volt az.
- Miss Graham! – hallom meg a nevemet a terem másik feléből. Azonnal odasietek a két tanulóhoz.

- Megsérültetek? Mi történt? – mérem végig őket egy pillanat alatt. Aaron a falra mutat, amibe egy vékony lapka fúródott jó 5 centire. Bizonytalanul hátrafeszítem kicsit, hogy lássam, mi lehet az. Egy fekete francia kártya, pikk királynak néz ki, mégsem az. A pikk egy fekete, megfordított szív, ami valamiféle… sétapálca szerű dologgal van átdöfve alulról, a tetején pedig egy kés kandikál ki. A király sem az, amit megszokott az ember. Egy cilinderes alak vette el a helyét, akinek a kalapja mélyen a szemébe húzva, ellenben az arca… pofája tökéletesen látszik. Nem tudom, minek nevezzem, hiszen szőrös, és a pimasz vigyorra húzott ajkai közül hegyes szemfogak bújnak ki. Egy hosszú, sötét, frakk szerű ruhát visel, mintha most lépett volna ki az angol ipari forradalomból. Kissé előre dőlve a sétapálcáján támaszkodik, ami – ki tudja, miért… - meglehetősen hasonlít a szívet átszúrt botra. Mintha karmai és farka is lenne. Kiszedem a lapot, jobban szemügyre akarom venni, de nagy nyüzsgés támad az ablak felöl. Nem igazán eszméltem fel egyelőre a döbbenetemből, csupán ösztönből megyek vissza közéjük. Felpillantva még inkább elfog a pánik és a meglepettség. Kint áll az udvaron teljes életnagyságban. Pontosan ugyan az, aki a kártyán. A frakk, a cilinder a szemébe húzva, a borosta, a pimasz vigyor… a sétapálca ellenben hiányzik. A kezei zsebre dugva, a testtartása viszont megmaradt. Ijesztően magas, tekintélyt parancsoló férfi.

- Gyertek el az ablakoktól! – emelem meg a hangomat, közben néhány kart megragadva igyekszem hátrébb húzni a tömeget. Nehéz a dolgom, hiszen épp olyan megszeppentek, mint én. Kint mozgolódás történik, az ismeretlen kihúzza a kezeit, amiben két pakli kártyát tart. Egy laza mozdulatot követően legyezőként terülnek ki a tenyerében. Nagy lendületet vesz a felsőtestével, és felénk hajítja őket felváltva a bal, majd jobb kezével. – Mindenki a földre!

Pillanatokba se telik, mire mindannyian leguggolva védjük a fejünket és a szemünket. Több suhanó hangot hallani egymás után, mintha dobócsillagok sortüzével támadtak volna meg. Az üvegtörés vagy bármilyen csapódás érthetetlen okokból viszont elmarad. Amint a mi légzésünk marad az egyetlen zajforrás, óvatosan felnézek. Eltűnt. Egy mély sóhajt véve a hajamba túrok, lassan felállva mérem végig az osztályt.

- Jól vagytok?

Egyöntetű igenek és biccentések adnak megnyugvást számomra. Szerencsére legalább nekik nem esett bajuk a sokkon kívül. Amíg összeszedik magukat kicsit, az ablakhoz lépek, ellenőrzöm még egyszer, tiszta-e a levegő. Az ablakot kinyitva kihajolok teljes felsőtesttel, hogy jobban belássam a környéket. Üres és csendes a terület, semmi felbolydulás. Hogy hogy nem látta senki? Megrázom a fejem, majd becsukom az ablakot, amin keresztül furcsán szűrődik be a levegő. Pedig jól be van zárva. Vékony, hosszúkás karcolásokra leszek figyelmes az üvegeken. Végigsimítok rajtuk, kicsit ott tartom a kezem. Mi a fene. Innen jön a levegő. Lehetséges ez? Olyan, mintha nem is karcolások lennének, inkább… repedések. Az ujjaim közt tartott kártyát az egyik ilyenhez emelem. Tökéletesen passzol a méret. Megpróbálom belecsúsztatni. Akadály nélkül átesik az ablak túloldalára. Te jó ég, ez nem normális dolog. Nincs ember, aki erre képes lenne. Nem tartom valószínűnek, hogy direkt így készítették volna az ablakot. A biztonság kedvéért megnézek egy másikat is. Tiszta, karcmentes. Egyre több, megmagyarázhatatlan dolog történik körülöttem. Ki volt az az ember? Miért akart nekünk ártani? Miért pont nekünk? Vagy ez csak figyelmeztetés? Talán lehet köze a cilindernek, ami az óránál volt? Nyilván van, milyen hülye kérdés ez! Hitetlenül megrázom a fejem, attól félek, sosem kapok válaszokat arról, mi folyik ebben a városban igazából.

Visszamegyek a kártyáért, újra meg kell néznem. Amint a kezembe kerül, elkerekedett szemekkel mérem végig rajta az alakot. Megváltozott! Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen volt eredetileg! Az arca emberibb, nincs az az állatias szőrzet, csupán a borosta. A fogak is eltűntek, ahogy a karmok és a farok is. Nem vagyok őrült, láttam, amit láttam! Megdörzsölöm a lapot, megrázom, kétségbeesésemben ráfújok, hátha történik valami változás. Semmi. A pimasz vigyorától legyőzöttnek érzem magam, mintha ezzel jelezné, hogy nagyobb erővel van dolgom, mint gondolom. Pedig nem gondolom, hogy velem van dolga. Én is csak egy áldozat vagyok, ahogy mindenki ebben a teremben. Várjunk csak. Mi ez a nagy csend?

Megpördülök a tengelyem körül, így pont szembe találom magam a fallal, ami köré odagyűlt az osztály. Előreverekedem magam a tömegben, kicsit el is tolom őket a biztonság kedvéért.

- Elment valaki… - elhalkul a hangom. Nagyot nyelve lépek egyet hátra. Most látom, hova és hogyan fúródott a két csomag francia kártya. A halványsárga falon jól láthatóan rajzolódik ki egy név: DEREK HALE. Hátrálva próbálom feldolgozni a látványt. Igazából nem tudom eldönteni, hogy meglepődtem vagy az eddig látottaktól remegnek a végtagjaim. Ez tehát nem nekünk szól, sokkal inkább… Scottnak és Stilesnak, de legfőképp a legnagyobb kérdőjelnek ebben a városban. Dereknek. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljut hozzájuk ez a dolog, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz ebből a továbbiakban. Nagy baj lehet körülöttük, attól félek.

HItaly

A főnix feltámad hamvaiból...

Sziasztoook! :))

Na, ki talált rá újra az e-mail címére? Bizony, megvan! Leírtam 3 helyre, megadtam biztonsági kérdést, másodlagos e-mail címet... Oh, ti még nem is tudjátok... Istenigazából azért nyúlt ilyen sokáig ez az "aprócska" szünet, mivel... öm... hogy is mondjam... szóval... újra lett telepítve a gépem, ergo letörlődött minden, a jelszavamat és a címemet pedig enyhén szólva elfelejtettem. :P De megjöttem, itt vagyok, elnézést a késésért! Megkezdődött az 5/B, így nekem is vissza kellett térnem. Most mondjátok, hogy nem tökéletes időzítés. :D  Annyi minden történt, viszont a lényeg, hogy itt vagyok. Hozom a részeket (legalábbis igyekszem). Egy új ismerős okozott kellemes meglepetést azzal, hogy nézi a Teen Wolfot és érdekelné a blogom, ezért is rágtam át magam több dolgon, hogy végre visszataláljak hozzátok! :) Köszönöm a türelmeteket, mostantól kezdve sokkal jobban fogok igyekezni, ígérem! Jövőhéten jön az új rész, addig olvasgassatok vissza, nézzétek meg a legújabb díjamat, írjatok nekem, adjatok visszajelzést vagy ötleteket. :)

Oh... és BÚÉK mindenkinek! :D <3

HItaly

SZÜNET!

Sziasztok!:)

Sajnálattal kell közölnöm, hogy ideiglenesen szünetel a blog. Igyekszem megoldani a problémát, és minél hamarabb visszatérni. Köszönöm a megértést!

HItaly

Vissza a nyeregbe (10. fejezet)

Szedd már össze magadat, Ariadne! Nem azért küzdöttél ennyit, hogy ilyen hamar bebukj! Pontosan tudtad, hogy lesznek nehézségek, kicsit jobban megtörtél, nincs semmi baj. Kiadtad magadból a fájdalmat, most már tessék leporolni magad és visszamászni a tanári székbe! Nem hagyhatom, hogy mindenki a földbe tiporjon ilyen egyszerűen, senki sem kaphatja meg ezt az örömöt. Olyan pláne nem, aki még csak nem is ismer. Egy mély, reszkető sóhajt követően megdörzsölöm erősen a szemeimet, egy kis puszit nyomok Twister fejére, majd leteszem magam mellé. Megsimítom a hátát, miközben a telefonomért nyúlok, ami mellettem hever a földön, képernyővel lefele. Szegény Caleb, csodálom, hogy nem indult útnak a hosszú reakció kihagyásom után. 7 nem fogadott hívás. Azonnal rákattintok a nevére, az sem érdekel, ha éppen órája van. Meg kell nyugtatnom, nem akarom, hogy egész nap miattam aggódjon.

- Ariadne! Végre a fenébe is, mi történt?! – szól bele kicsit indulatosabban. Összerezzenek a hangjától, váratlanul ér ez az erős dühössége.

- Sajnálom, Caleb! Nincs semmi baj, nyugodj meg! – válaszolom teljesen nyugodt hangszínen. Nem lenne tanácsos a zavartságommal is jobban ingerelni.

- Nyugodjak meg? Felhívsz teljes világvége hangulatban, aztán lecsapod a telefont és eltűnsz 2 órára!? Mi a frász folyik ott?

- Ne haragudj! – sóhajtok fel hosszan, kicsit megpróbálom húzni az időt, hogy kitaláljak valami hihető történetet. Addig senkinek nem beszélek az éjszakáról, amíg én magam sem értem meg legalább egy minimális szinten. Ami tegnap történt, az nem e világi. – Az egyik tanítványom nagyon pofátlan volt velem, aztán néhány barátja is nekikezdett szemtelenkedni. Nem bírtam el velük, az igazgatót kellett behívni, hogy elintézze őket, én pedig besokalltam… Annyira sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak… hirtelen megijedtem, és inkább hazajöttem, de az eső elkezdett esni, ezért meg kellett állnom, hogy csendesedjen a vihar. Így is sikerült ronggyá áznom, viszont megnyugodtam, nincs semmi baj!

Váó. Sosem volt erősségem a hazugság, pláne azoknak, akiket szeretek. Ez alkalommal mégis olyan lazán ment. Tudom, hogy ez nem egy orbitális hazugság, inkább csak kegyes. Szerencsétlennek pont nem az én bekattanásom hiányzik a mindennapjaiban. Messze van, tenni sem tud sokat, ez még inkább felidegesítené. Ráadásul, amíg én nem jövök rá, mi történt, nem lenne könnyű elmondani sem.

- Ó, Rio! – sóhajt fel halkan, kicsit megkönnyebbülve. Ezek szerint bevette. – Ezért igazán ne hibáztasd magad! Ahogy tapasztaltam, nagyon kedvelnek a legtöbbek, ilyen idióták pedig mindig lesznek. Tudni kell kézben tartani a dolgokat, és többé ezzel sem lesz baj. Maximálisan együtt tudok érezni, velem ugyanúgy megtörtént hasonló eset. Hidd el, hamar beletanulsz az irányításba. – suttogja sokkal kedvesebb, megnyugtatóbb hangot megütve. Még csak nem is az igazi problémában segít, mégis olyan jól esik csupán hallani a hangját. Sikerül a maradék idegességemet elhessegetnie.

- Tudom, igyekszem nagyon. – suttogom kicsit bűnbánó hangom. Utálok hazudni, de azért nem kellene elárulnom magamat.

- Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogsz! Sosem voltál az a megfutamodós fajta. Emlékszel, ha leesel a lóról, muszáj visszamásznod a nyeregbe, különben örökké félni fogsz tőle. Vegyél egy jó meleg fürdőt, frissítsd fel magad, és nyomás vissza a suliba!

- Oké, értettem. – sóhajtok fel. – Köszönöm, Caleb!

- Rendben leszel? – kérdezi halkan, óvatosan.

- Rendben leszek. Ha mégsem, úgyis te leszel az első, aki megtudja. – nevetek fel keserédesen. Ez sajnos tény. Magamtól nehezen oldom meg a dolgokat, viszont ő mindig itt van nekem.

~***~

Jót tett a meleg fürdő, nagyon is. Összeszedtem a gondolataimat, a végtagjaimat is kifagyasztottam. A bűntudatommal nem tudok mit kezdeni, igyekszem elnyomni a gondolattal, hogy alapvetően én se tudom, mi történt. Nem láttam még a sérülésem, fürdéskor nem mertem leszedni a fáslit. Nem mondták, mennyire ártana a varratnak a víz, ezért inkább kilógattam a kádból. El sem tudom képzelni, milyen vágás lehet, hogy néz ki, mi okozhatta… Egyelőre nem akarom tudni. Holnap elmegyek az orvoshoz, hogy nekem is elmondja, amit tudnom kell. Csak remélni merem, hogy Hale valóban orvoshoz vitt, nem saját maga látta el a sebet.

A telefonom 11 órát mutat, mikor beérek az iskola kapuján. Néhány kint ácsorgó diák kíváncsian kapja felém a tekintetét, de természetesen akadnak, akiket teljesen hidegen hagy az érkezésem. Célirányosan tartok a tanári felé. Sosem voltam vallásos, most mégis mindenféle imát elmormolva lépkedek a folyosón, hogy megtarthassam az állásomat.

- Miss Graham! – lép elém a semmiből Scott, amitől hátrálnom kell, bele ne ütközzek. – Minden rendben?

- Mr McCall. – pillantok fel rá. Nem a legmagasabb diák, mégis fel kell rá néznem. – Köszönöm az érdeklődést, minden rendben. Neked nem kellene órára menned? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Most jöttem ki, mivel a tanárnővel lenne órám, viszont nem jött be senki.

- Ó… - túrok a hajamba sóhajtva. Azt sem tudom, hol áll a fejem. – Menj vissza a terembe, megyek azonnal! – simítom meg a hátát, gyengéden a termük felé nyomom, mire biccentve tovább indul. Rendes srác ez a Scott, kifejezetten kedvelem. Remélem, nincs benne semmi rossz ügyben. Annyi lehetőség van számára az életben. Kár lenne érte.

Imáim kivételesen nem süket fülekre találtak. Semmi probléma nem volt, teljesen korrekt volt velem az igazgató. A kötözést látva még a fizetésemből sem von le kivételesen. Csupán egy szóbeli figyelmeztetést kaptam, jobbulást kívánt, és engedett is az órámra. Igaza lett Calebnek, jót tett, hogy nem otthon, a gondolataimba merülve töltöttem a napot. Teljesen elvonta a figyelmemet a tanítás, zökkenőmentesen vezettem le a maradék óráimat. Jól esett a diákok között lenni, szünetekben pedig jókat beszélgettem a kollégákkal. Pontban 2 órakor kellemesen elfáradva bicegek ki az udvarra. Mostanra ment ki valószínűleg teljesen a fájdalomcsillapító hatása, így már erősen megérzem a kellemetlen fájdalmat a seb körül, mikor ránehezedek. Tekintettel, hogy gyalog jöttem, nem sok választásom van, hogy menjek haza. Ha nagyon nem fogom bírni, esetleg buszra ülök.

- Miss Graham! – gurul mellém Scott a zöld motorjának ülésében ülve. Mi ez a nagy érdeklődés irántam ma?

- Scott? Miben segíthetek? - állok meg mellette felé fordulva.

- Elnézést, csak láttam, hogy baj van a lábával. Hazavihetem?

Meglep a kérdés, igazán nem számítottam erre a felajánlásra. Na, ezen el kell most gondolkodnom. Remélem, semmi olyan szándékot nem lát bele se ő, se senki más. Hát, egyszer engedhetek a csábításnak, úgy gondolom.

- Köszönöm, elfogadom. – veszem át a felém tartott sisakot. Felszállok mögé a motorra, bizonytalanul megkapaszkodom az oldalaiban, majd hangos bőgéssel hagyjuk ott az iskolást. Nehezen sikerül túlharsognom a járművet, pár házzal tovább is gurulunk a kelleténél.

- Sajnálom, ilyenkor főleg az útra koncentrálok. – támaszkodik le a lábaival nevetve.

- Semmi gond, köszönöm a fuvart! – mosolygok rá kedvesen. Könnyedén lepattanok mögüle, a sisakot levétel után visszaadom neki.

- Megenged egy kérdést, Tanárnő? – húzza fel a bukójának plexijét, hogy rám nézhessen.

- Természetesen, figyelek. – döntöm hátra kicsit a fejem, hogy rendbe rázzam a hajamat.

- Biztos jól van? Nem érzi magát… furcsán?

- Hogy érted ezt? – nézek vissza rá értetlenül. Nem szeretem a burkolt célzásokat, tessék a tárgyra térni!

- Nem alszik rosszul, nem veri le a víz, esetleg nem érez valamiféle… agressziót?

Tágra nyílt szemekkel bámulok rá, még a feltételezést sem tudom elképzelni, hogyan találta ki. Esetleg a tegnap estére akar utalni? Egyáltalán honnan tudhat róla ilyen hamar? Derek már felkereshette?

- Jól vagyok, Scott! Ne aggódj miattam. Inkább próbálj meg több időt szentelni a tanulásnak! A jegyeiden van mit alakítani. Ne feledd, ez a legfontosabb éved! Kérlek, ne lógj ilyen sokat. Értem én, hogy edzések vannak, meccsek, a barátok és szinte minden fontosabb az iskolánál, de ennek nem lesz jó vége. Annyira okos vagy, látom, hogy megvannak a céljaid, viszont ezért tenned kell. Biztos vagyok benne, hogy sokan lennénk, akik hozzád vinnénk a beteg vagy sérült állatainkat. – mosolygok rá bíztatón. – Kevés manapság a jó állatorvos.

- Igyekszem nagyon. – sóhajt fel lemondón. Nem erről akart beszélni, látom rajta. – Köszönöm a tanácsot. – hajtja le a plexijét, majd berúgja a motorját.

- Még valami, Scott! – kapom el a karját. – Ehhez ugyan nincs közöm, de próbáld meg kicsit jobban megválogatni a barátaidat. Itt nem Stilesra gondolok vagy Lydiára. Nem is a gimnáziumi barátaidra. Inkább az ezen kívüliekre…

Nem látom a szemét, reakciót sem kapok egy biccentésen kívül. Miután elengedem a kezét, rögtön felkapja a lábait, és elszáguld mellőlem. Hitetlenül megrázom a fejem. Félek, hogy ez sosem fog igazán változni. Derek mindig bekavar. Miért kever bele egy ártatlan diákot is a mocskos ügyeibe? Esküszöm, ez a Hale család fog nekem agyvérzést okozni a közeljövőben. Ellenben attól tartok, csupán ők adhatnak választ a kérdéseimre. Eljött az ideje a kutatásnak. Már tudom, hol kell kezdenem…

Sziasztok! :)

Sajnálom a sok késést, tényleg! :( Annyi dolgom van mostanában, nehéz ez a 11. osztály... hát mi lesz még jövőre. Mindenesetre meghoztam a részt, ami nem lett túl izgalmas, de ígérem, a következővel már rátérek a főszálra, Derek is többet fog szerepelni, nagyon igyekszem az elvárásoknak megfelelően teljesíteni! :)

HItaly

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet II/II)

Óvatosan magam mögé pillantok, de szerencsére senki sem követ. A nagy esőben a kocsit sem látom. Nagy hévvel esek be a házamba, majd az ajtónak támaszkodva próbálom összeszedni magamat. Mit ne mondjak, ez nem megy olyan könnyen. Sírva csúszok végig az ajtó mentén, most tör ki rajtam igazán minden. Nem tudom abbahagyni a zokogást, a könnyek megállíthatatlanul törnek utat maguknak, szinte égetik a kihűlt testemet. Átfagytam, reszketek, de nem vagyok benne biztos, hogy ennek csak a fázás az oka. 1 hete vagyok itt, mégis annyi minden történt. Nem értem, miért az újonccal kell játszani? Hale-ék megunták az itteni lakosokat, új húst vártak? Istenem, bár kitörölhetném ezt az egészet! Nem akarok itt maradni! Egyedül vagyok, magányos vagyok, haza akarok menni! Az sem érdekel, ha a szüleim nyakán fogok lógni 40 éves koromig, vagy egy lepukkant bárba leszek pincérnő, nem érdekel! Keresek megoldást, muszáj kitalálnom valamit, én ezt nem fogom bírni a továbbiakban. Nem vagyok ehhez elég erős.

A sírás lankad, mostanra inkább csak némán folynak a könnyeim. A fejem csordultig tele van mindenféle gondolattal, amitől olyan nehéznek és fájdalmasnak érzem. Bezzeg, ha otthon lennék… Ilyenkor biztosan lenne már társaságom, aki segítene megnyugodni. Ebben a pillanatban pedig még Calebet sem tudom felhívni, hiszen, mint minden normális ember, dolgozik. Bele se akarok gondolni, mi lesz az én sorsom azok után, hogy nem szóltam be a mai napi kiesésem okáról. Csupán reménykedhetek, hogy nem rúgnak ki páros lábbal. Őszintén szólva most ez sem érdekel. Hátha könnyebb lesz innen elmenni, ha elbocsájtanak, és nem én mondok fel.

Egy meleg, bundás test simul a kezem alá, amire sikerül felkapnom a fejemet. Twister néz fel rám a nagy szemeivel, amitől valamennyire enyhül a görcsbe rándult testhelyzetem. Ő az egyetlen örömforrásom ezen a helyen. Ő az, aki mellettem van, amikor csak kell. Halvány mosollyal megsimogatom a hátát, az álla alatt is megvakargatom, tudom, hogy nagyon szereti. Halk dorombolással hálálja meg a kis gesztust, majd felugrik az ölembe. Nem különösebben törődik a nedves ruházatommal, felmászik a hasamon, egészen a mellkasomra kapaszkodik fel, kis fejét a nyakamhoz dörgöli, próbál nagyon bújni hozzám. Mintha érezné, hogy erre van igazán szükségem. Magamhoz ölelem pici testét, olyan jó meleg és puha.

- Köszönöm, picúrom! – suttogom reszketve. Kicsit sikerül megnyugtatnia, a levegővételem is egészen rendszereződik. Egy mély sóhaj után a táskám után nyúlok, amiből kiveszem a telefonomat. Egy csörgetésből vagy sms-ből nem lehet baj. Ha órája van, biztos lenémítja a telefonját.

„Halihó, szépfiú! :) Nem akarlak zavarni, ne haragudj, de fel tudnál majd hívni?”

Nem várok azonnal választ, ezért visszadobom a táskámba a készüléket, ami pillanatok múlva csipog egyet. Mi a fene? Ez azért túl gyors reakció, főleg, ha iskolában van.

„Kémia dolgozat van éppen… :P”

Nem bírok elnyomni egy halvány mosolyt, a fejemet is megrázom. Unatkozik dogák alatt a drága lélek, mégsem lehet nála olyan könnyen puskázni. Talán a harmadik szemével, vagy szuper hallásával hallja meg a legkisebb papírsercegést is.

„Akkor figyeljen oda, Tanár Úr! Szégyellje magát, milyen példát mutat a diákoknak?!”

„Már csak 5 perc van szünetig, alig írják még páran. :D Azonnal felhívlak, addig ne tűnj el! ;)”

Hátradöntöm a fejem az ajtónak, Twistert közben egy pillanatra sem engedem el, aki kitartóan bújik hozzám. A kis hátát simogatom lassan az egyik kezemmel, a másikban a telefont tartom. Nagyon szuggerálom a képernyőt, hogy végre villanjon fel Caleb mosolygós arca a hívást jelző gombok felett. Türelmetlenül dobolok a lábammal, olyan nehezen akar múlni ez a kevés idő. Szinte fényévek telnek el számomra, mire végre megszólal a csengőhangom az ő nevével felvillanva.

- Ennyire hiányzom? – szól bele jókedvűen. Istenem, alig 2 napja nem hallottam a hangját, most mégis másképp hat. Annyira torz, távoli. Olyan erősen érezteti a telefon ezt a nagy távolságot közöttünk. Érzem, hogy nincs mellettem. Gyenge lelkemnek nem kell több, újra halk zokogásba török ki, meg sem próbálom visszafogni magam. – Hé, Rio! Mi történt? Mi a baj?

Érzem az aggodalmat és a féltést a hangjában, ennek ellenére egy megnyugtató szót sem bírok kibökni neki. A mobilt az ölembe ejtem, véletlenül még a piros kis telefon ikonhoz is úgy érek hozzá, hogy megszakad a vonal. Nem tudom, mit kellene tennem. Caleb hangja csak jobban felzaklat. Ez az egész helyzet egy rémálom. Sosem szoktam ilyen törékeny és érzékeny lenni, ebben a pillanatban viszont minden felém kerekedik. Félelem, düh, magány, bánat. Képtelen vagyok harcolni ellenük, ők így együtt könnyedén maguk alá gyűrnek. Érzem minden egyes ütésüket mélyen a lelkemben. Elégedetten rugdosnak oldalba, miközben mindenfélét a fejemhez vágnak, nem törődve a ténnyel, hogy a könnyeim által vérzek el a földön. Az egyetlen reményem és vigaszom perpillanat ez a pici, hófehér tünemény, aki a szeretetteljes bújásával próbál vigasztalni.

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet I/II)

Elveszetten bicegek az utcákon, fogalmam sincs, merre járhatok. A város ezen részén még nem volt alkalmam járni. Őrülten fáj a lábam, de nem állhatok meg. Csodálom, hogy az az elmebeteg még nem rohant utánam. Mit akarnak ezek tőlem? Ebben a szituációban úgy hiszem, én vagyok az áldozat! Mégis az én torkomnak ugranak neki. Te jó ég, mire lehetnek képesek Hale-ék? Valamit rejtegetnek, ebben biztos vagyok. Lehet akármilyen dühös egy ember, ilyenné nem szabadna változnia a szemének. Erre egyszerűen nem találok válaszokat, nem tudom felfogni, mi bajuk lehet velem.

Nem sok kocsi jár errefele, egy ellenben befordul a kisutcára, ahol éppen járok. Nem különösebben kerítek ennek nagy feneket, teljesen lekötnek a saját gondolataim. Az agyam csak akkor fúj riadót, mikor a fekete autó lelassít mellettem. Az első gondolatom a nagybácsira esik, rögtön menekülőre venném a figurát, ha bírná a lábam. Talán jobb is, hogy nem teszem. Amíg magabiztosnak látszom, nem vagyok olyan kiszolgáltatott. Lehúzódik az anyósülés felöli ablak, ami mögött nem ül senki. Bizonytalanul lejjebb hajolok, hogy benézzek a volán mögötti helyre.

Szerencsémre vagy sem, Derek ül bent. Bőrdzseki, napszemüveg… nagyon stílusos. Örülök, hogy volt ideje még a zaklatásom előtt felruházkodnia egy egész divatkatalógussal. A bőrdzsekit még megérteném, a napszemüveg viszont halál felesleges. Be van borulva teljesen, ráadásul az ég is nagyon morajlik.

- Nem kellene erőltetned a lábad. Hazaviszlek inkább.

- Elég jól rögzítették, nem hiszem, hogy baja lehet. – közlöm ridegen, majd tovább sétálok a járdán. Rendíthetetlenül a nyomomba ered.

- Nem tartom jó ötletnek. Miért nem hagyod, hogy elvigyelek? Ígérem, pontosan kiraklak ott, ahol kéred, aztán itt sem vagyok. – emeli meg a kezeit. – Ha nem akarod, hogy tudjam a címed, legalább a házad környékéig hadd vigyelek el.

- Persze, ezt mondod, aztán összekötve visszadobsz a nagybátyádnak. Köszönöm, hazatalálok egyedül. – rázom a fejem határozottan. Nincs olyan isten, hogy én valaha beszálljak abba az autóba.

- Rendben, figyelj! Én nem fogok könyörögni, nem fogom erőltetni. Felajánlottam. Még várok 2 percet, utána hazamegyek.  Ha bántani akarnálak, rég megtettem volna.

Igaza lehet. Végülis ő mentett meg nagyobbik Hale haragjától, akkor most miért bántana? Egyébként sem tettem semmit, hogy oka legyen rá. Kelletlenül a kilincsre csúsztatom a kezem, nagyon el kell gondolkodnom, mit akarok. A végső löketet a háttérben bombaként robbanó dörrenés adja meg, habozás nélkül nyitom ki az ajtót, majd be is csapom magam után. Derekre pillantok, aki értetlenül néz vissza rám.

- Mi van? – húzom fel a szemöldököm szúrós szemekkel.

- Semmi. – emeli meg védekezőn a kezeit, majd végre sikerül elindulnunk. Szerencsére Derek nem a beszédességéről híres, ezért az utunk meglehetősen csendesen telik. Pontosabban csendesen telne, ha az égi háború nem vívná csatáját ilyen intenzíven. A villámlások után szinte közvetlenül jönnek az ablakrengető dörgések, teljesen kiráz ettől a hideg. Összehúzom magamon a dzsekit, meg úgy az egész testemet, mintha kicsivel is biztonságosabb lenne ez a pozíció. Az eső megállíthatatlanul üti a szélvédőt, az ablaktörlő maximális fokozaton küzd ellene.

- Hova kell mennem pontosan? – kérdezi óvatosan, a merengésemből kizökkentve. Megrázom a fejem, hogy szellemileg is visszatérjek a viharháború helyszínéről.

- Wilson Street 412/B. – suttogom. Egy biccentéssel vette tudomásul, többet meg sem szólal. Sóhajtva az ablaknak dőlök, próbálom feldolgozni az elmúlt napok eseményeit. Hale-ék, Caleb, az egyedüllét… Ezt nem fogom bírni hosszútávon, szükségem van társaságra. Hiányzik Caleb. Hiányzik Zoe és a srácok Chicagoból. Tudtam, hogy lesz egy mélypont az életemben itt, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön. Vagy ez csak a költözés utáni pánik? Remélem, hamar elmúlik. Nagyon lehangoló érzés.

A semmiből hirtelen hatalmas durranással csap be közvetlenül mellettünk a villám. Nem bírom visszafogni a hangomat, egy rövidebb sikkantás kicsúszik a számon. Nagyon összerezzenek, kicsit meg is ugrom ültömben, amitől Derek szintén elveszti egy pillanatra a koncentrációját. Az autó kitér a másik sávba, ahol éppen egy busz közeledik felénk. Azonnal visszakapja a kormányt a megfelelő irányba, ezzel sikeresen megakadályozott egy esetleges balesetet. Köpni-nyelni nem tudok a sokktól, ez mára nekem túlzás. Reszketve pillantok ki az ablakon, és rögtön meg is látom az utcám címét az egyik ház sarkán.

- Állj!

A hangom nem túl erős, de bőven elég ahhoz, hogy befékezzen a csúszós úton. Másodjára zökkentem ki, de nem érdekel tovább. Nem bírok ebben a kocsiban ülni. Szakad az eső, dörög, villámlik, engem mindez akkor sem érdekel. Inkább gyalog teszem meg ezt a kis utat… vagy futva. Kivágom az ajtót, illedelmesen becsukom magam után, majd vissza se nézek. Az esőcseppek lassan folynak le az arcomon a könnyeimmel összemosódva. Azt hiszem, határozottan kijelenthetem; ez életem legszörnyűbb napja.