Egy
újabb hét telt el tétlenül. Igazából csak péntek van, de a tanításnak hamarosan
vége. Két latinom volt eddig, most pedig a végzősökkel járjuk be a történelem
nem túl régi időszakait. Talán meg sem lepek senkit azzal, hogy ismét két
hiányzót írtam fel a naplóba. Scott és Stiles. Nagyon aggódom miattuk. Az elmúlt
3 hétben összesen háromszor láttam őket talán. Ebből az egyik nem is az órámon
volt. Olyan értelmes srácok, mindkettőnek komoly tervei vannak a jövőben.
Sajnos az álmodozás nem elég, tettek is kellenek, hogy megvalósítsák. Értelmes,
okos fiúk, akik inkább tettre éhesek, mintsem leülnének kicsit tanulni. Úgy
hiszem, mindenkinek egy név ugrik fel a szeme előtt, mikor a lógásokról
beszélünk. Derek Hale. Biztos vagyok benne, hogy hozzá vezethetők a szálak. Úgy
terveztem, hétvégén egy kis kutatásba kezdek. Személyes feladatomnak tartom
lépni az ügyben, ha már más nem teszi. Nem hagyhatok veszni ilyen értékes
diákokat, akik valami rosszba kerülhettek. Talán nem is önszántukból teszik.
Bele sem merek gondolni, mivel tarthatja őket a markában… és ki mást még rajtuk
kívül.- Miss Graham! – hallom meg a nevemet a terem másik feléből. Azonnal odasietek a két tanulóhoz.
-
Megsérültetek? Mi történt? – mérem végig őket egy pillanat alatt. Aaron a falra
mutat, amibe egy vékony lapka fúródott jó 5 centire. Bizonytalanul hátrafeszítem
kicsit, hogy lássam, mi lehet az. Egy fekete francia kártya, pikk királynak néz
ki, mégsem az. A pikk egy fekete, megfordított szív, ami valamiféle… sétapálca
szerű dologgal van átdöfve alulról, a tetején pedig egy kés kandikál ki. A
király sem az, amit megszokott az ember. Egy cilinderes alak vette el a helyét,
akinek a kalapja mélyen a szemébe húzva, ellenben az arca… pofája tökéletesen
látszik. Nem tudom, minek nevezzem, hiszen szőrös, és a pimasz vigyorra húzott
ajkai közül hegyes szemfogak bújnak ki. Egy hosszú, sötét, frakk szerű ruhát
visel, mintha most lépett volna ki az angol ipari forradalomból. Kissé előre
dőlve a sétapálcáján támaszkodik, ami – ki tudja, miért… - meglehetősen
hasonlít a szívet átszúrt botra. Mintha karmai és farka is lenne. Kiszedem a
lapot, jobban szemügyre akarom venni, de nagy nyüzsgés támad az ablak felöl. Nem
igazán eszméltem fel egyelőre a döbbenetemből, csupán ösztönből megyek vissza
közéjük. Felpillantva még inkább elfog a pánik és a meglepettség. Kint áll az
udvaron teljes életnagyságban. Pontosan ugyan az, aki a kártyán. A frakk, a
cilinder a szemébe húzva, a borosta, a pimasz vigyor… a sétapálca ellenben hiányzik.
A kezei zsebre dugva, a testtartása viszont megmaradt. Ijesztően magas, tekintélyt
parancsoló férfi.
-
Gyertek el az ablakoktól! – emelem meg a hangomat, közben néhány kart
megragadva igyekszem hátrébb húzni a tömeget. Nehéz a dolgom, hiszen épp olyan
megszeppentek, mint én. Kint mozgolódás történik, az ismeretlen kihúzza a
kezeit, amiben két pakli kártyát tart. Egy laza mozdulatot követően legyezőként
terülnek ki a tenyerében. Nagy lendületet vesz a felsőtestével, és felénk
hajítja őket felváltva a bal, majd jobb kezével. – Mindenki a földre!
Pillanatokba
se telik, mire mindannyian leguggolva védjük a fejünket és a szemünket. Több
suhanó hangot hallani egymás után, mintha dobócsillagok sortüzével támadtak volna
meg. Az üvegtörés vagy bármilyen csapódás érthetetlen okokból viszont elmarad.
Amint a mi légzésünk marad az egyetlen zajforrás, óvatosan felnézek. Eltűnt. Egy
mély sóhajt véve a hajamba túrok, lassan felállva mérem végig az osztályt.
-
Jól vagytok?
Egyöntetű
igenek és biccentések adnak megnyugvást számomra. Szerencsére legalább nekik
nem esett bajuk a sokkon kívül. Amíg összeszedik magukat kicsit, az ablakhoz
lépek, ellenőrzöm még egyszer, tiszta-e a levegő. Az ablakot kinyitva kihajolok
teljes felsőtesttel, hogy jobban belássam a környéket. Üres és csendes a
terület, semmi felbolydulás. Hogy hogy nem látta senki? Megrázom a fejem, majd
becsukom az ablakot, amin keresztül furcsán szűrődik be a levegő. Pedig jól be
van zárva. Vékony, hosszúkás karcolásokra leszek figyelmes az üvegeken. Végigsimítok
rajtuk, kicsit ott tartom a kezem. Mi a fene. Innen jön a levegő. Lehetséges
ez? Olyan, mintha nem is karcolások lennének, inkább… repedések. Az ujjaim közt
tartott kártyát az egyik ilyenhez emelem. Tökéletesen passzol a méret. Megpróbálom
belecsúsztatni. Akadály nélkül átesik az ablak túloldalára. Te jó ég, ez nem
normális dolog. Nincs ember, aki erre képes lenne. Nem tartom valószínűnek,
hogy direkt így készítették volna az ablakot. A biztonság kedvéért megnézek egy
másikat is. Tiszta, karcmentes. Egyre több, megmagyarázhatatlan dolog történik
körülöttem. Ki volt az az ember? Miért akart nekünk ártani? Miért pont nekünk? Vagy
ez csak figyelmeztetés? Talán lehet köze a cilindernek, ami az óránál volt?
Nyilván van, milyen hülye kérdés ez! Hitetlenül megrázom a fejem, attól félek,
sosem kapok válaszokat arról, mi folyik ebben a városban igazából.
Visszamegyek
a kártyáért, újra meg kell néznem. Amint a kezembe kerül, elkerekedett
szemekkel mérem végig rajta az alakot. Megváltozott! Biztos vagyok benne, hogy
nem ilyen volt eredetileg! Az arca emberibb, nincs az az állatias szőrzet,
csupán a borosta. A fogak is eltűntek, ahogy a karmok és a farok is. Nem vagyok
őrült, láttam, amit láttam! Megdörzsölöm a lapot, megrázom, kétségbeesésemben
ráfújok, hátha történik valami változás. Semmi. A pimasz vigyorától
legyőzöttnek érzem magam, mintha ezzel jelezné, hogy nagyobb erővel van dolgom,
mint gondolom. Pedig nem gondolom, hogy velem van dolga. Én is csak egy áldozat
vagyok, ahogy mindenki ebben a teremben. Várjunk csak. Mi ez a nagy csend?
Megpördülök
a tengelyem körül, így pont szembe találom magam a fallal, ami köré odagyűlt az
osztály. Előreverekedem magam a tömegben, kicsit el is tolom őket a biztonság
kedvéért.
-
Elment valaki… - elhalkul a hangom. Nagyot nyelve lépek egyet hátra. Most
látom, hova és hogyan fúródott a két csomag francia kártya. A halványsárga
falon jól láthatóan rajzolódik ki egy név: DEREK HALE. Hátrálva próbálom
feldolgozni a látványt. Igazából nem tudom eldönteni, hogy meglepődtem vagy az
eddig látottaktól remegnek a végtagjaim. Ez tehát nem nekünk szól, sokkal
inkább… Scottnak és Stilesnak, de legfőképp a legnagyobb kérdőjelnek ebben a
városban. Dereknek. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljut hozzájuk ez a
dolog, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz ebből a továbbiakban. Nagy baj
lehet körülöttük, attól félek.
HItaly
