Érthetetlen érzelmek (2. fejezet)

- Ariadne?! – hallom meg a nevemet a hátam mögül, Caleb a tömegben kereshet. Amint mellém ér, a karomnál fogva húz magához, tüzetesen átvizsgál a szemeivel – Rio, jól vagy?

- Persze, semmi bajom. – rázom meg a fejem, hogy kizökkenjek az elmélkedésből. A nagy, aggódó szempár gyanúsan fürkész, mintha füllentés után kutatna. – Jól vagyok, Cal, komolyan!

- Értem, ezért remegnek a kezeid. - emeli fel az egyiket. Oké, talán én is megijedtem, miért olyan meglepő? Nem történik ilyen minden nap. Szó nélkül átölelem a nyakát, kicsit össze kell szednem magam, és szükségem van a közelségére ehhez. Készségesen von magához, lassan simogatja a hátamat.

- Egy picit megeshet, hogy megrázott… - motyogom halkan, a vállába fúrom a fejem. Megnyugtat a férfias illata, a biztonságot nyújtó karjai körülöttem.

- Ne menjünk inkább haza? Megnézünk valami jó filmet, vagy kiülünk a kertbe napozni. – suttogja a fülembe, az arcomra simít gyengéden. Egy halvány bólintással támogatom az ötletet. Elenged, az egyik kezét viszont a derekamon hagyja. Visszapillantok még a vállam felett a helyszínre, ami meglepően gyorsan kiürült. A férfi és a fiatal srác is eltűntek pillanatok alatt. Hogy voltak képesek egy helyben állni egy szikrázó, kiszámíthatatlan szerkezet alatt? Csúnya vége lehetett volna, nem kis sérüléseket úsztak meg, ha egyáltalán megúszták. És a cilinder? Hogy került oda? Sanszos, hogy nem véletlenül hagyta ott valaki.

- Hé, Rio! – áll be elém Caleb hirtelen – Komolyan mondom, ha így folytatod, a kezeimbe viszlek be a kórházba!

- Bocsi, - dörzsölöm meg az arcomat – mondtál valamit?

- Végülis csak 10 perce beszélek hozzád folyamatosan… - bólogat nagyon – Figyelj, sejtem, közelről milyen ijesztő lehetett végignézni, de ne parázz rá ennyire! Biztos kamaszfiúk akartak valami év eleji poént elsütni, semmi komoly dolog. Nem esett senkinek baja, csupán egy rossz

akciózás. Nem kell ezen annyit agyalni, rendben? – ad egy puszit a homlokomra – De azért itt vagyok, vigyázok rád!

- Tudom, köszönöm! – mosolygok fel rá, egy hirtelen ötlettől vezérelve felpipiskedve egy puszit adok az ajkára. Rögtön hátrálok egy nagy lépést, nem biztos, hogy jó ötlet volt. Bizonytalanul felnézek rá. Nem látok semmi megvetést vagy rosszallást, sőt… kellemes meglepettséget fedezek fel a szemeiben. Felém nyújtja a kezét, amit örömmel elfogadok. A tenyere az enyémbe siklik, az ujjaink automatikusan összefűződnek, mintha az ösztöneink diktálnák nekünk a tettet. Halvány mosollyal lenézek a kezünkre, majd csöndesen visszaindulunk a lakásom felé. Egy vígjáték most jót fog tenni.

~***~

A kis kalandunk után örömmel lépek be a házba. A fenének sincs kedve ilyen melegben, tömegben a strandol ülni. Itthon van ventilátor, kaja, hideg innivaló, a kiscicám és egy jó társaság. Mi más kellene egy kellemes délutánhoz? Caleb hasonló véleménnyel van, ezért a nappaliba bevackoljuk magunkat, egy kis popcorn, neki sör, nekem baracklé. A picúr a helyén fekszik a konvektor mellett, nincs szívem felébreszteni. Közös megegyezés alapján sorozatot nézünk, méghozzá az Odaátra jut a választás. Mindkettőnk szereti, a 10. évad nemrég jött ki, és tökéletesen kitölti nap további részét. Délután 4-kor ültünk neki, 7-kor megvacsiztunk, lezuhanyoztunk, így 9 óra tájékában pedig kezdem felmondani a szolgálatot. Cal ölében fekve kezdek elbóbiskolni, alig emlékszem bármire is az aktuális epizódból.

- Alvásidő, Rio. – suttogja mosolyogva, gyengéden hátrasimítja a hajamat. Kinyitom a szemem résnyire, többre nincs energiám. Ásítva nyújtózkodnék egyet, viszont beleütközöm az arcába az egyik kezemmel.

- Jaj, ne haragudj! – nevetek fel halkan, az arcára simítok. Jókedvűen legyint, egy puszit is nyom a tenyerembe.

- Felvihetem a fáradt tanárnőt a szobájába? – nyúl a térdeim alá az egyik karjával, a másikat a hátamra csúsztatja. Csak átkarolom a nyakát, a fejemet a vállára hajtom, lehunyt szemekkel pihenek az ölében.

- Te is lefekszel? – suttogom fáradtan.

- Nem hiszem, kicsit olvasok még. – nyit be óvatosan a szobámba. Az ágyam mellé lépve lassan lerak rá, a plédemmel jól betakargat, végül egy puszit ad az arcomra.

- Ideadod Alphát? Ott van a fotelban, a sarokban.

Hallom halk lépteit elmenni mellőlem, majd pillanatok múlva a kezeim közé rakja a plüss farkasomat, amit tőle kaptam még ideköltözésem előtt. Azóta vele alszom minden éjszaka.

- Szép álmokat, Rio! – suttogja mosolyogva.

- Köszönöm, jó éjt! – mosolyodom el én is, a fejemre húzom a takarót, Caleb pedig lekapcsolja a lámpát, és egy kis rést hagyva, de behúzza az ajtót. Alphát magamhoz ölelve alszom el. Akármennyire bennem van a holnaptól való izgalom, és a mai sokkhatás, a fáradtság legyűr. Ellenben az álmaimban felbukkan minden. A cilinder, az óra félelmetes cikázása, a visszafele játszódó zene… egy nagy gombócként összegyúrva találkozom viszont a történtekkel. A férfi szintúgy megjelenik, akire még a képzeletemben sem találok magyarázatot. Félelem nélkül állt egy kiszámíthatatlan szerkezet alatt, ami szikrákat hányt, és robbanáshoz készülő hangokat hallatott. Még azt a szerencsétlen fiút sem küldte arrébb. Talán én fújom fel nagyon, de egyszerűen nem tudom feldolgozni, egy felnőtt ember hogy lehet ennyire felelőtlen. Ahj, olyan kíváncsi vagyok, kik lehettek. Álmomban mindketten bevillannak, az arcukat nem látom. A férfi megsérül, hallom, ahogy felkiált fájdalmában. Oda akarok menni, viszont Caleb visszahúz magához, a mellkasához szorít. Mikor visszanézek, már nem látom őket sehol. Megváltozik teljesen a helyszín, mintha… a hálószobámban lennénk. Cal ölében ülök vele szemben, az ingjét a kezemben gyűrögetem. A nyakamra ad kis puszikat, az oldalamon járatja lassan a kezeit, amiket a pólóm alá bújtat. Nem bírok elnyomni egy halk nyögést, a bőröm fellángol az érintésétől. Megsimítom lassan a karjait, amik nem a megszokott érzést nyújtják. Sokkal vastagabb és izmosabb felépítésű. Igaz, hogy kajakos létére izmos karjai vannak, ezek mégsem az övéi. A megszélesedett vállain keresztül a hátán is végigjáratom a tenyeremet, ami szintén feltűnően megnőtt. Valami meleg, nedves anyag folyik le a gerince vonalán, teljesen átáztatja a pólóját. A hajába túrok, ami erősebb szálú és egyenes lett. Nem tudom hova rakni a helyzetet, értetlenül tolom el kicsit magamtól. Az arcvonása, az ajkai, a szeme az övé a testével ellentétben. Idegen, mégis ismerős. A fekete haj, a szépen edzett testalkat. Szóra nyitja a száját, amiből hangos csipogás tör ki. Összerezzenek a hang hallatán, majd felriadok az ébresztőm hangjára. Jó ég, ilyen rossz éjszakám is régen volt. Kivételesen hálát adok az órámnak, éppen időben keltett fel. Egy nagyot nyújtózkodva kelek fel, a hajamba túrok, hogy lássak valamit az új napból. Az első igazi munkanapom. Semmi pánik, menni fog! Nem szabad előre izgulni.

Kipattanok az ágyból, első utam a fürdőbe vezet. Gyors tus, fogmosás, egy leheletnyi smink, a szőke, vállig érő hajamat pedig leengedve hagyom. Nincs kedvem kontaktlencsét betenni, ezért a szemüveget választom mára. Nem néz ki rosszul, még jól is jöhet, hogy picit öregít. Szépségápolás pipa, jöhet az öltözködés. Elgondolkodva állok a szekrényem előtt, nem pontosan tudom, milyen irányzatot válasszak. A kicsit lazább, fiatalosabb vagy a komoly, elegáns összeállítást. Az előbbi a diákok szempontjából lenne előnyösebb, az utóbbival a kollegáknak mutathatnám meg, érett vagyok az állásra. Nem mintha leszólnának vagy bántanának, mindenki nagyon kedvesen és segítőkészen viszonyul hozzám, mégis bennem van az érzés, hogy én vagyok a legfiatalabb. Bizonyítanom kell még. Oké, ezt átgondolom, előbb inkább megreggelizek.

Könnyedén leszaladok a lépcsőn, a földszinten minden csendes. A bundás apróság a szőnyegre kifeküdt valamikor, a napon sütteti a pociját. Nagy mosollyal lépkedek felé csendesen, nem akarom felébreszteni. Óvatosan megsimogatom a kis fejét, majd a hasát vakargatom meg. Egy pillanatra összerezzen, de pihizik tovább, halkan dorombolni is elkezd. Ki kell találnom neki valami édes nevet, mégsem hívhatom örökké Cicának. Ennél kreatívabb vagyok. Ha hazajöttem, nekiülök ezen gondolkodni. Perpillanat enni kellene, utána indulni, és még a ruha sincs kiválasztva.

A konyhába szökkenek, az ajtóban viszont megtorpanok. Caleb a pult mellett ül, az egyik karján a fejét pihenteti, a másikban egy bögrét tart. Az étkezőasztalnál egy hely szépen megterítve, még egy rózsaszál is keresztbe a tányérra van rakva. Istenem, mikor kelhetett fel szegény? A reggeli a sütőn vár készen, a kávé már lefőtt, mindenféle joghurt, narancslé, müzli is ki lett pakolva. Nagyon elmosolyodom, annyira hiányzott az elmúlt heteimből ez a gondoskodás.

- Jó reggelt, kis álomszuszék séfem! – simítom meg gyengéden a hátát, hogy ne ijesszem meg. Furcsa érzés kerít hatalmába, néhány álomfoszlány ugrik be az érintéstől. Nincs most erre időm, elhessegetem gyorsan a képzelgéseimet.

Megrázza a fejét, halkan felnyögve egyenesedik fel. Nyújtózkodik egy nagyot, fáradtan ásít is mellé. A nyakához kap hirtelen, biztosan elaludta a kellemetlen póz miatt.

- Jó reggelt, Tanárnő! – vigyorog fel rám édesen. Kócos fürtjei a karikás, kissé kivörösödött szemébe lógnak.

- Hánykor keltél fel, drága? – nevetek fel halkan, egy mozdulattal hátrasimítom a haját, hogy ne zavarja.

- Itt az a kérdés, hogy mikor aludtam el… - nevet fel – 5-kor sem tudtam még, ezért lejöttem csinálni neked reggelit, ezzel legalább nem kell töltened az időt. Természetesen készítettem neked ebédet, meg egy kis nasit. Ismerlek ám, tudom, ha leköt a munka, nem eszel rendesen! – rázza a fejét rosszallón. Meghatottan nézek le rá, egyszerűen szavakat nem találok. Fel sem fogom, mennyire vigyáz rám szakítás után is. Ide jött, velem marad az első munkahetemen, reggelit csinált hulla fáradtan. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába, nem bírom, de nem is akarom megállítani a tettemet. A nyaka köré fonom a karjaimat, és egy hosszú csókkal ajándékozom meg mindkettőnket. A pillanatnyi döbbenetből felébredve a kezeit a derekamra csúsztatja, közelebb húz magához. A nyelve az enyémmel táncol, a légzésünk eggyé válik, a kezem a hajába kalandozik, míg az övé a hátamat járja be. Talán jobban elmélyül a csók, mint terveztem, de egyikünk se bánja. Magabiztosan csókol, kicsit mohóba megy át. Nem tolom el magamtól, inkább hevesebben reagálok. Bár ne érne soha véget, minden olyan, mint régen volt. Mikor csak mi voltunk a világon, senki más.

HItaly