Nem lenne szabad... (4. fejezet)

Köpni-nyelni nem tudok hirtelen, nem számítottam a megjelenésére. Pislogni is elfelejtek, talán ijesztő lehet, ahogy meredek rá kikerekedett szemekkel. Szemtől szembe annyira más. Éles, férfias arcvonások, titokzatos zöld szemek, amik rabul ejtenek a mélységükben. Elképesztő termetével majdnem mindent kitakar előlem, amit láthatnék mögötte, egy bő fejjel magasabb nálam. Erős csontozat, szépen domborodó izmokat emel ki a kissé ráfeszülő zöld felsője, a karjain mintha szét akarna szakadni az anyag. Szinte érezni a feszültséget, ami belőle árad, mégis nyugodt külsővel álcázza az érzéseit. Kíváncsi szemekkel fürkész, próbálja felmérni, mit akarhatok.

- Nem esett baja? – töröm meg a kellemetlen csendet valami nem evilági hangon. Fel sem ismerem a saját hangomat. Halk, magas, bizonytalan. Ez annyira nem én vagyok.

- Hogy érti ezt? – néz rám értetlenül, kérdőn felhúzza a szemöldökét.

- Tegnap, az óra alatt…

- Nem kell aggódnia értem. Minden rendben.

Több kis reakciót látok, hogy rosszul érinti a kérdés. Kicsit ökölbe szorul az egyik keze, az állkapcsa megfeszül, a szemei összeszűkülnek gyanakodón. Nem akarom jobban felhúzni, egy biccentést követőn elköszönök, és odébb bicegek. Nem merek visszanézni, csak átsietek a gyalogátkelő másik oldalára. Akárhogy próbálkozom, nem bírok megállni egy óvatos pillantást. A szemem sarkából látom, hogy beszél a fiúval, de egy pillanatra rám emeli a tekintetét, követ egy kis ideig vele, majd visszakoncentrál a fiúra. Dereknek hívják. Ő lehet az a Derek Hale, akiről sokat hallok errefele? Utána olvasok, felkeltette az érdeklődésemet ez a férfi. Biztos vagyok benne, hogy nem hétköznapi férfi. Talán veszélyes lehet, főleg, ha itt ólálkodik a tinédzserek körül. Kezdenem kell a helyzettel valamit, lehetőleg minél hamarabb.

Egy utcával arrébb leülök egy padra, a bokám nem bírja tovább. A magassarkú sem tesz túl jót neki. Oké, itt a vége, nem fogom haza szenvedni magam. A telefonomat előkapva hívom fel Calebet, aki néhány csörgés után fel is veszi.

-  Rider. – szól bele a rekedtes, „most keltem fel” hangján. Szegény, biztos aludt még.

-  Én vagyok, ne haragudj, hogy felébresztettelek.

- Rio, minden rendben? Baj van? – kérdezi aggódva, hallom, az ágy nyikorgását, miközben felnyomja magát ülésbe.

- Kibicsaklott a lábam, eléggé fáj. Nem tudnál eljönni értem? Tényleg sajnálom, hogy kirángatlak, de nem hiszem, hogy haza tudnék sétálni.

- Persze, azonnal indulok! Ugye nincs nagy gáz?

- Ne aggódj, jól vagyok! – felelem megnyugtatón. Kezd átcsapni a hangja pánikolóba, nem akarom idegesíteni egy kis pitiáner ügy miatt. – Itt vagyok a Silentwood és a Beacon út sarkánál.

- 10 perc.

Leteszi a készüléket hirtelen. Ez nem jó jel, aggódik, nagyon aggódik. Nem szeretem, mikor így vezet, hajlamos a gyorshajtásra. Ráadásul a várost sem ismeri, ez még rosszul is kisülhet. Aggódó típus, főleg, ha egy szerettéről van szó. Sosem zavart még a túlaggódása sem, jól esett, hogy ennyire gondoskodó és védelmező. Inkább a probléma az volt, hogy én is elkezdtem érte aggódni, nehogy hülyeséget csináljon. Remek párost alkottunk, mondhatom.

Egy bő negyed órába telik, mire befékez előttem egy metálszürke Ford terepjáró. Mindig is ilyet szeretett volna, a szülinapja pedig pont kapóra jött, ezért közösen meg tudtuk venni. Büszke rá nagyon, mindenhova ezzel megy, képes pár száz méteres utakat megtenni vele, csak, hogy vezethesse.

- Jól vagy, Rio? – mér végig aggódó szemekkel. Teljesen befeszült, ahogy meglátta a bicegésem.

- Komolyan nincs nagy baj, Cal! – simítom meg gyengéden az arcát, egy puszit is nyomok rá.

- Orvoshoz kellene vigyelek. – bólogat határozottan.

- Akkor megnyugszol? – nézek rá sóhajtva. Tovább bólogat. Istenem, miért kell ennyire felfújni?

- Rendben, menjünk. – sóhajtok fel megadón. Úgysem hagy békén, legalább az orvos is megmondja, hogy minden oké. Hát nem ezzel akartam tölteni a délutánomat.

~***~

Nem egészen 2 órát vártunk, hogy sorra kerüljek. Egyáltalán nem élveztem a dolgot. Elképesztő sor volt előttem, aztán még többen jöttek utánam. Kificamodott váll, eltört borda, egyik korombeli srácnak üvegszilánk állt a szemébe. Leírhatatlan az a látvány, fel sem akarom idézni. Caleb meglepően higgadt maradt, velem ellentétben. Nem szeretem a kórházakat, frászt kapok ettől a steril környezettől, a fehér köpenyekről nem is beszélve. Mikor kicsi voltam, inkább jártam betegen iskolába, mintsem kiírassam magam a háziorvossal. Nem bírom ezt az egész szakmát, a hideg eszközöket, a gyógyszereket, a műtéteket. Ezeket tudva el lehet képzelni, mit éltem át a sürgősségin. Talán ezzel az egy témával lehet kikergetni engem a világból. Caleb nagyon édes volt, próbálta elterelni a figyelmemet. A kezemet fogta, magához ölelt, beszélgettünk mindenféléről, a múltról, de a jövőről szintén ejtettünk pár szót. Mikor behívtak még egy puszit is nyomott az ajkamra. Felajánlotta, hogy bekísér, én viszont egyedül akartam ezen túl lenni. Elég nekem a dokik jelenléte, egy ismerős arc csak jobban frusztrált volna. Egy pofás fáslit kaptam a lábamra, fájdalomcsillapító és valami gyógykrém receptjét nyomta a kezembe az orvos, megkaptam, hogy ne nagyon erőltessem, pihenjek sokat, majd utamra engedett.

Hat körül esünk haza nagyjából. Kifárasztott a nap, hosszan felsóhajtva huppanok le az első tárgyra, ami elém kerül. Ez konkrétan egy kartondoboz, amiből még nem pakoltam ki a költözéskor. Elugrottunk még gyógyszertárba, ennivalót venni, valamint a kis bundásomnak pár dolgot beszerezni. Szegény, amint belépünk, nyávogva szalad oda hozzánk, a lábamhoz dörgölőzve sír a vacsijáért. Nem habozok sokáig, felveszem a karomba, az egyik szatyorból előkotrom a frissen vásárolt eledelét, és beviszem a tálkajához. Szerencsére vize még van, azért etetés után újratöltöm.

- Hozol, kérlek egy kést a jobb szélső fiókból? – szólok ki Calebnek, aki a konyhában rakosgatja ki a saját vacsinkat. Találtunk egy isteninek ígérkező hamburgerest, így az első napom megünneplésére emellett döntöttünk. 5 csillagos éttermek ide vagy oda, nekem egy baconös, extrasajtos hamburger sokkal többet ér, mint valami féltányérnyi, kiejthetetlen nevű francia specialitás. Ez van, néha megengedhetem magamnak a gyorséttermek nyújtotta élvezeteket. Egyszer ráveszem magam és lekocogom. Előbb mondjuk gyógyuljon meg a lábam.

- Parancsolj. – nyújt le nekem egyet. Biccentve elveszem, cserébe a konzerv tetejét a kezébe nyomom. Angyali mosollyal nézek fel rá, mire felnevetve visszatér a konyhába. Kiteszek egy megfelelő adagot a picúrnak, aki rögtön nekiesik a jól megérdemelt ételének. Megszeretgetem kicsit, egy puszit is adok a fejére.

- Gyere vacsizni. – szól ki nekem kedvesen. Elpakolom a maradékot, egy gyors kézmosás után pedig mindketten helyet foglalunk az asztalnál, kiéhezett szemekkel vizslatom a hamburgerem.

- Na, ez isteni lesz. – vigyorgok rá izgatottan – Jó étvágyat.

- Mint egy kisgyerek. Imádom, hogy egy hamburgertől így be tudsz zsongni. – nevet fel – Neked is jó étvágyat.

Mosolyogva vállat vonok, és nekiesünk a mennyei mannánknak. Minden egyes falatot kiélvezek, rég volt részem ilyen finom gyorskajában. Kísérőnek csupán ásványvizet öntöttünk, nekem nem hiányzik semmi mellé.

- Te jó ég, de jól laktam. – dőlök hátra sóhajtva, miután minden elfogyott az asztalról. Még azt a nagy adag sültkrumplit is idegesítően hamar elpusztítottuk.

- Nekem mondod? – nevet fel – Kettétörne alattam a kajak, ha most beleülnék.

- Mondod te a szálkás testalkatoddal… - vigyorogok fel rá, majd felszenvedem magam állásba, összepakolászom az üres tányérokat.

- Hagyd csak, elintézem, te pihenjél! – simítja meg a karomat, egy puszit ad a fejemre. Kikapja a kezemből a mosatlant, én pedig hálás mosollyal nézek utána. Kibicegek az étkezőből, a cicát keresem a szemeimmel. A helyén fekszik békésen, nagy szemekkel nézelődik a nappaliban, még szokja az új helyét. Odamegyek hozzá, elé térdelve megsimogatom a kis buksiját. Összerezzen egy pillanatra, de a kezemhez dörgölőzik, elnyúlik oldalra teljesen.

- Mit szólsz a Twister névhez? – fordulok a konyha irányába, ahol Caleb még a tányérokkal bajlódik.

- Aranyos, illik hozzá. Főleg a szeme miatt. – pillant ki rám mosolyogva.

- Üdv a családban, Twister. – nyomok egy puszit a fejére.

Hirtelen nem is tudom, mit kéne csinálni, ezért elfoglalom elsőnek a fürdőt. Egy kád kellemesen meleg vízben, és sok-sok habban merülök el hosszan. Olyan jól kikapcsol, nem gondolkodom semmin, egyszerűen élvezem a jól megérdemelt fürdőmet a hosszú nap után. Sikerül elbóbiskolnom a nagy lazítások közepette, a víz is kihűlt már. Egy gyors mosakodást követően kikászálódom, egy törölközőt magam köré csavarok. A fogmosást szintén letudom, a törölközőt kiterítem, végül belebújok a legpuhább, legkényelmesebb pizsamámba, amit csak kivehettem a szekrényemből.

- Örömmel látom, hogy nem fulladtál a vízbe. – vigyorog rám pimaszul, ahogy kinyitom az ajtót. Mosolyogva megrázom a fejem, kicsit mellkasba vágom.

- Elnézést, hogy pihentem egy hosszú nap után.

- Vicceltem, na. – ölel magához egy pillanatra. – Gyorsan letusolok.

- Nyugodtan. – adok egy puszit az arcára. Ő elfoglalja a fürdőt, én a szobámba vonulok. Szeretek olvasni lefekvés előtt, könnyebb elaludni. A jelenlegi kedvencem Becca Fitzpatricktől a Csitt csitt. 4 kötetes, most tartok a 2. könyvnél, és egyszerűen nem tudom letenni. Kivéve, ha a telefonom rezgése kizökkent ebből a misztikus világból. Biztos egy értesítő valamelyik közösségi oldalról.

- Milyen példát mutat a tanárnő a kockulásával? – ül le mellém az ágyra Caleb hirtelen. Megugrom ültömben, nem számítottam rá ilyen hirtelen.

- Nagyon pimasz lettél, rossz hatással vannak rád a diákjaid! – dobom le az éjjeliszekrényemre a telefonom.

- Csupán szeretem húzni az agyadat. – bólogat hevesen. Nevetve fejbe vágom kicsit. – Te meg egyre többet terrorizálsz!

- Mit terrorizállak? Te ijesztgetsz! – kezdem el csapkodni a karját, mire elkapja a csuklómat, az ölébe húz.

- Nyugi már, tudod, hogy imádlak. – ölel magához a derekamnál. Mosolyogva a vállára hajtom a fejem, a nyakát átölelem fél kézzel, a másikkal a mellkasát simogatom.

- Úgy örülök, hogy itt vagy mellettem. – mondom halkan. Összehúzom a karjaiban magam, erre szorosabban fog közre.

- Örülök, hogy itt lehetek. – suttogja a fülembe, egy kis puszit ad az arcomra. – A lábad hogy van? – simítja meg óvatosan a bokámat.

- Most jobban fáj, de szerintem nem lesz komoly baj. – húzom el a számat.

- Ne kenjem be?

- Nem kell, most már nem veszem le a fáslit, majd reggel. – legyintek hanyagul. Valami furcsa bizsergés indul el a lábamban, ezt nem a sérülés okozza. Egy halk sóhaj szakad ki a számon, mikor puha ujjai lassan siklanak végig a vádlimon, fel a combomra. Egy egyszerű rövidnadrágból és egy ujjatlan felsőből áll a szettem, így a fedetlen bőrömet érve erőteljesebb hatásokat ér el az érintésével. Felsimít a csípőmre, a pólóm alá bújtatja a kezét. Lehunyt szemekkel élvezem a helyzetet, néha a neve is kiszökik a számon halk sóhaj formájában. Istenem, becsavarodom még mindig ettől az érzéstől. Az egyik kezemet végighúzom a karján, amitől rengeteg dolog fészkelődik a fejembe, legfőképp álomfoszlányok és múltbéli emlékek. Nem biztos, hogy képes vagyok erre. Ha most belemegyek, azzal felerősítem a szerelmet, ami volt közöttünk. Vagy talán még mindig megvan? Érzek valamit, viszont nem tudom hova tenni. Egy részem határozottan megálljt parancsol, hiszen nem marad itt örökké. Minél erősebb lesz a vonzalom, annál jobban fog fájni az elszakadás. Nem kellene egy lelki törés semmi esetre sem perpillanat. A másik részem pedig kétségbeesetten sír, szinte könyörög, hogy húzzon magával valami mélyebb helyre. Szükségem van a simogatásra, a csókokra, az érintésekre. Szükségem van rá, kell nekem. De nem szabad, Ariadne, nem szabad! Még ura vagyok a helyzetnek, nyugodt a légzésem, csak a sóhajok kezdenek elnyúlni.

Istenem, az ajka a nyakamon lévő gyengepontomra talált. Attól tartok, most gyengül el minden porcikám.

HItaly