Váratlan meglepetések (3. fejezet)

- El fogsz késni. – suttogja, közben a fülem mögé simít egy tincset.

- Tudom. – simítom meg az arcát – Menj, feküdj le! 2 körül jövök haza.

- Ne vigyelek el? Nem áll semmiből. – ad egy kis puszit az ajkamra.

- Köszönöm, megleszek. – adok egy hosszabb puszit én is – Pihenj le a kedvemért, délután találkozunk.

Mosolyogva felnéz rám, egy puszit nyom az arcomra, majd feláll, a nappali felé veszi az irányt.

- Sok sikert, Rio! Ügyes leszel, ne aggódj, a tanárokat és a diákokat egyaránt leveszed a lábukról! – mosolyog bíztatón – Ó, és ne felejtsd el, ma évnyitó!

Annyira éreztem, hogy kiment valami a fejemből… évnyitó! Így legalább eldől, milyen ruhát kell felvennem.

A reggelivel sikerül rekordidő alatt végeznem, pedig sokáig elmélkedtem a kis csókcsatánkon, a következményén, valamint az álmommal való összefüggéseken. Komolyan, a történelem nem zavaros ennyire, mint a magánéletem. Nem olyan egyszerű dolog kapcsolatban élni, pláne ilyen formában. Nem akarom tévhitbe kergetni magamat, se őt, senkinek sem hiányzik most egy lelki megrázkódtatás. Délután sürgősen meg kell beszélnünk a dolgokat.

 Az étkezések után szokás elmosogatni. Igen, szokás… másoknál. Nem szoktam sokat enni, ezért megvárom, hogy felhalmozódjon néhány mosatlan, utána jöhet a rendrakás. A fenének van kedve munka előtt ezzel is törődni. Visszapakolászom a maradékokat a hűtőbe, kidobom a szemetet, kiteszek enni és inni a szőrmóknak, és felszaladok a szobámba. Fehér blúz, sötétkék, térdig érő szoknya, fekete magassarkú. Ebbe nem köthet senki. Elegáns, visszafogott, nem hivalkodó. Utolsó simításként néhány fújás a parfümömből. Összepakolászom a fontosabb dolgokat a táskámba, felkapom a kulcsokat, egy üzenetet hagyok Calebnek, és gyalog vágok neki az útnak. Van időm, nem kell sietni sem, akkor miért ne sétálhatnék? Kiszellőztetem a fejem, ráadásul a friss, őszi levegő az idegeimet is nyugtatja.

~***~

Mit ne mondjak, az évnyitó továbbra sem lesz a szívem csücske. Hosszú, unalmas beszédek az iskolarádióból, az elsősök elmesélik a gólyatáborban szerzett élményeiket, azután a két óra osztályfőnöki. Nekünk, akiknek nincs osztálya, ülünk a tanáriban, beszélgetünk, készülünk az óráinkra… egy szóval csak fel kell találnunk magunkat. Jó, azért van dolog bőven. A legtöbb papírmunkát igyekszünk ilyenkor elvégezni. Annyira izgalmas többes számban beszélni, egy új élmény számomra. Sosem tudtam elképzelni, milyen a hangulat a tanáriban, mik folyhatnak ott, éppen melyik tanár kavar kolleginával, vagy ki vesz össze a másikkal. Régen annyit pletykáltak mindenfélét, most pedig az ominózus helyiségben ülve teljesen más kép fogad. Ken Yukimura kedvesen felajánlja az utolsó csésze kávét, Natalie Martin a fakultációs papírok elrendezésében segít. Mindenki zokszó nélkül, sőt, boldogan jönnek oda hozzám, nem zavarja őket a fiatalságom. Biztos együtt tudnak érezni, ez az első napom, teljesen el vagyok még veszve. Nem mellesleg… itt mindenkinek gyereke van. Komolyan, a legtöbbnek ráadásul végzős gyereke. Furcsa felállás, mégsem érzem magam rosszul, kellemes a hangulat itt. Reméljük, így marad a továbbiakban.

Az idei év első tanítási napja hétfőre esik mindenki szerencsétlenségére. Az első órám a negyedikesekkel lett volna történelem, a második szintén negyedikes latin csoport. Őszintén szólva örülök, hogy nem kellett a kemény maggal kezdenem, bevezetésnek a nap további része bőven elég lesz. A harmadik óra egy kilencedikes osztállyal van. Könnyen megtalálom velük a hangot, hiszen ők éppolyan újak, mint én. Gördülékenyen lemegy a történelem, utána egy latin következik másodikosokkal. Ők már jártasabbak itt, mégis problémamentes az ismerkedésem velük. A továbbiakban egy lyukasóra, egy latin fakultáció, végül egy történelem marad hátra, és vége a napnak. Megkönnyebbülve lépek ki az épületből 2 óra előtt pár perccel. Érdekes tapasztalatokat szereztem, izgatottan várom, hogy megoszthassam Calebbel. Ő lassan 4 éve tanít, 26 évesen kezdte. Szeretik a diákok, mivel nagyon érti a tinédzserek nyelvét. Néha sikerül átesik a „haveri” posztba, ettől olyan népszerű a fiatalok körében. Én is ezt a sémát akarom követni, nem szeretnék fenyítő, merev, unalmas tanárként megmaradni a diákok emlékezetében. Úgy érzem, eddig jó úton haladok. Caleb a kollegákkal szintén jól kijön, tiszteletben tartják a stílusát, alapvetően támogatják benne. Jót tesz a tanulóknak… és talán a tanároknak is. Felszabadultabb az iskola vele. Sokan mondhatnák, hogy elfogult vagyok, de nem így van. Rengeteg visszhangot hallok róla, a szülőktől szintén pozitív visszajelzések jönnek felé. Annyira büszke vagyok rá, szép teljesítmény már 30 évesen.

A hazavezető útra térek, közben kicsit körbenézek a fiatal arcokon. Néhol a viszontlátás örömét látom, lányok ölelik meg egymást boldogan, máshol az egész tanév melegebb éghajlatra küldés jeleit vélem felfedezni. Bizony, ez a fiúk mimikáján látszik leginkább. Mennyire érezhető a hierarchia, mint mindenhol máshol. A napszemüveges, bőrdzsekis szépfiú, csinos, egy leheletnyivel több sminkel kikencézett lánnyal az oldalán, egy Porschenak dőlve beszélgetnek a köréjük gyűltekkel. Határozottan nem az én világom. Nem szeretem a nagyképű embereket, akiknek a szüleik teszik az altájuk alá a csilivili cuccokat. Sosem fogják megtanulni az önállóságot, a saját erőből szerzett pénz örömét. El nem lehet képzelni azt a katarzist nálam, mikor kiderült, van elég pénzem saját házat venni itt Beacon Hillsben. Kemény volt az egyetemi élet, nagyon készültem végig a nagybetűs életre. Délelőtt iskolában voltam, délután tanultam, éjszaka dolgoztam, szünetekben meg aludtam jó esetben. Az 1 év munkakeresés alatt igazából Calebnek segítettem az iskolában néha. Ötletem nincs, hogy mert rám bízni bármi kémiával kapcsolatos tárgyat. Csoda, hogy áll még az iskola, vagy egyáltalán élünk még a Földön. Egy kémiai atombombát kreálhattam volna teljes nyugadalommal, valószínűleg a tudtom nélkül. Ő mégis megbízott bennem, egyszer sósavat is adott a kezembe. Sikeresen kimartam vele a pólóját, de ez már részletkérdés. Ettől függetlenül hangulatosan teltek a szünetek a szertárában…

Az álmodozásnak vége, ahogy annak az időszaknak is. Vissza a valóságba, ide kell szoknom, nem járkálhatok mindig a múltban, akármennyire hiányzik. Egy kisebb csoporton megakad a tekintetem, szerintem ők lennének az én bandám. Nem állja a fél suli körbe őket, a saját kis csapatukban boldogan megvannak, még egy elsőst és a barátját is kedvesen pesztrálnak. A társaság nagy részét végzősnek nézem. Az egyik fiú háttal van nekem, egy zöld motor mellett ácsorog, fél kézzel öleli magához a barátnőjét. Felkapom a fejem, mintha már láttam volna valahol. Ismerős az alkata, a haja, a testtartása.  Gyanúsan ő volt tegnap az óra alatt. Megtorpanok a járda kellős közepén, a mögöttem andalgó fiatal pár férfi tagja sikeresen belém is jön. Megbicsaklik a bokám a magassarkúban, elvesztem az egyensúlyom. Készségesen elkap a srác, segít megtartani az egyensúlyom, közben sűrű bocsánatkérésekkel bombáz. Megnyugtatom, hogy nem történt komoly baj, majd miután tovább állnak, megtámaszkodom egy fa törzsén. Igazából szörnyen fáj, főleg így az idő múlásával. Halkan szisszenve mozgatom meg kicsit a lábam. Remek, ráadásul gyalog vagyok. Lehet, hogy felhívom majd Calebet, ha nem szűnik meg. Közben a tekintetem visszairányul a fiúra, aki a motorján ülve éppen a sisakját húzza fel. Nem hagyhatom elmenni, muszáj megtudnom, ő volt-e. Egy mély levegővétel után, erőt veszek magamon, és kissé idétlenül, de felé indulok.

- Elnézést… - érintem meg a vállát, mire rögtön hátrakapja a fejét, a plexit felhúzza a sisakján. Egy pillanatra lefagyok, mikor mindannyian felém irányítják a figyelmüket. Oké, ez nem biztos, hogy a legzseniálisabb ötlet volt. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy nincs rendben a lábam, ezért mikor rákerül a súly a rossz bokámra, feljajdulok kicsit. A kezem után kap, hogy véletlenül se dőlhessek el

- Jó ég, minden rendben? – kérdi aggódva.

- Persze, semmi gond. Nem voltál tegnap a Beacon főtéren? – bököm ki minden kertelés nélkül. Megrökönyödik egy pillanatra, a szemöldöke a magasba szökik.

- De, igen, ott voltam. – bólint óvatosan.

- Nem esett bajod? Ne haragudj, nem ismerjük egymást, csak ott voltam én is, és láttam, mi történt. Veszélyes helyen álltatok meg a barátoddal.

- Én…

- Scott! – hallok meg a hátam mögül egy mély férfi hangot. – Beszélnünk kell!

Kíváncsian fordulok meg a hangforrást keresve. Az állam koppanását talán a szomszédos államban is meghallhatták. Tiszta szerencse, hogy tartották a kezemet, máskülönben a földön landoltam volna abban a minutumban, hogy megfordulok. Teljes életnagyságban tornyosul felém a titokzatos férfi, aki egészen az álmaimba lopta magát.

HItaly