Túl sok titok (6. fejezet)

- Ez… érdekes meccsre sikeredett. – mondja ki a nyilvánvalót Caleb. Éppen hazafele tartunk, a karja alá bújva merengek a történteken. Szinte csak ő irányít.

- Aha. – bólogatok amolyan „igen, biztosan” stílusban, nem igazán tudok másra figyelni.

- De legalább nyert a sulid. – ad egy puszit a fejemre.

- Aha. – bólogatok tovább, mint valami nehéz felfogású idióta.

- Oké, látom, veled mára vége a kommunikációnak. – sóhajt fel. A házamhoz érve maga elé enged a bejáratnál. Szégyellem magam, mostanában túl sokat merülök el a gondolataimban ahelyett, hogy kiélvezném a jelenlétét. Nem tehetek róla, ez a város annyi titkot rejteget előlem. A kíváncsi természetemnek hála, képtelen vagyok leállni a kutatással, amíg nem találok válaszokat. Erény vagy sem, ilyen vagyok.  Mindenkinek lehetnek hibái.

- Sajnálom, tényleg! Gondolom, azért megérted, hogy a tanítványaimról van szó. Egy bizonyos szinten aggódhatok értük, nem?

- Persze, én sosem mondtam az ellenkezőjét. – emeli meg a kezeit védekezőn – Csupán gyanítom, hogy nem ez a legnagyobb probléma, amin kattogsz egész nap.

- Mi más lenne? – húzom fel a szemöldököm. Ha az emlékezetem nem csal, egy szót sem szóltam Derekről neki. Nem is szükséges tudnia, ő maradjon az én kis titkos titokzatosságom.

- Nem tudom, ezért zavar nagyon.

- Nincs okod aggódni, néha túl sokat képzelsz a dolgok mögé. Itt vagyok, jól vagyok, látod, hogy egészen beilleszkedtem ide… legalábbis próbálkozom. Mi a probléma?

Nem válaszol a kérdésre, sóhajtva megrázza a fejét, majd felindul az emeletre. Értetlenül nézek utána, valami nem stimmel nála sem. Istenem, legalább ő könnyítse meg a helyzetemet azzal, hogy beszél hozzám.

Bezártam a kaput, a bejárati ajtót szintúgy, a teraszajtót ellenben elhúztam. Kellemes idő van kint, kisszelőztetem a házat. Twister az itatójából lepetyel vizet, de felkapja a fejét az érkezésemre. A cipőlevétel után felkapom a kezeimbe, kicsit megszeretgetem. Annyira örülök neki, ő legalább velem marad miután Caleb elmegy. A cicám is boldog a jelenlétem miatt, ezt dorombolással és bújással igyekszik bizonyítani. Mosolyogva adok egy puszit a fejére, aztán fektetem le a kis helyére. A szemem az órára siklik, lassan fél 11-et üt. Úgy gondolom, egy gyors tust vagy fürdőt követően ledőlök. Holnap, ahogy a hét minden napján, korán kell kelnem.

Feltrappolok a lépcsőn, egyenesen a szobámba veszem az irányt. A pizsimet előkotrom, amit a párnám alá rejtettem ágyazáskor. A fürdőszobát hamar letudom, a tus mellett döntöttem, valahogy jobban esett kivételesen. Fogmosással, sminklemosással együtt nagyjából fél órába telik az egész. Jöhetne a jól megérdemelt ágyba bújás, a lelkiismeretem viszont még nem készült fel rá. Előbb tisztáznom kell a dolgokat.

- Caleb, bemehetek? – kopogok be halkan a szobájába. Nem kapok reakciót, bent teljes csend honol. Remélem, nem haragszik rám, nem akartam megbántani. – Cal, kérlek! Ne haragudj rám, tudod, hogy nem akarok neked rosszat! Nagyon örülök, hogy itt vagy velem, komolyan! Sokat jelentesz nekem, igyekszem több figyelmet szentelni neked, főleg, hogy nemsokára elmész. – egészen elhalkul a hangom, nem akar több szó kijönni a számon. Az ajtónak dőlve várok bármi választ.

- Bocsi, itt vagyok.

Összerezzenek hirtelen, nem számítottam, hogy a hátam mögül is jöhet a hang. Sóhajtva felé fordulok, felnézek a szemeibe. Halványan elmosolyodik, felemeli a kezében tartott krémet, amit a bokámra használok. Hála az égnek, nem haragszik… vagy jól titkolja. Átölelem a nyakát szorosan, az álla alá fúrom a fejem. Nem habozik sokat, a karjaiba zár azonnal, végigsimít gyengéden a hátamon.

- Sajnálom! Ígérem, sokkal többet leszek veled fejben is! Imádlak, tisztában vagy vele pontosan!

- Na, jól van, elég lesz, Rio. – nevet halkan – Nem haragszom, nincsen baj, ne pánikolj.

- Tuti? - nézek fel rá nagy szemekkel.

- Tuti. – bólint mosolyogva, egy puszit nyom az orromra.

- Ide is kérek! – kapom el az ajkát egy gyengéd csókra. Nem rest viszonozni, a nyelvét rögtön hadba indítja az enyém ellen. A csókcsatát eddig én vezetem, ezért lassan hátrálok a szobájába, aminek az ajtaját készségesen kinyitja mögöttem. A nyakánál fogva húzom magammal befele, ő pedig vigyorogva követ. A lábával lazán berúgja az ajtót, majd az ágyhoz érve lassan ledönt rá. Talán ez lesz az az éjszaka? Nem igazán tudom eldönteni, szeretném-e egyáltalán. Valami biztosan nem stimmel közöttünk, a kapcsolatunk nem olyan, mint régen. Ezért lesz szükség arra az alkalomra, azzal mindent kideríthetünk, és eldől, mi lesz a sorsunk.

~***~

Nem, nem ez volt a megfelelő alkalom. Akármennyire fáj bevallanom, az aznap történtek jártak a fejemben, nem tudtam 100%-ban rá koncentrálni. Nem mellesleg furdalt a kíváncsiság, ki lehet ez a Hale. A csókcsatánk gyengéd puszivá enyhült, a végére pedig egyszerű beszélgetésbe csapott át a tevékenységünk. Caleb kedvesen ellátta a bokámat, be is kötötte a fáslival, majd elköszöntünk éjszakára egymástól. Miért nem maradtam ott? Nekem szintén jobban esett volna a karjai közt elaludni, mint a kavargó gondolataimmal, csak… oké, nem titkolom, utána néztem kicsit Dereknek. „Kicsit”, nagyjából fél 2-kor sikerül lefeküdnöm rendesen. Annyi cikket találtam róla. Több blogon és fórumon is folynak találgatások, ki lehet ő. Mindenfélét láttam, bűnöző, névtelen hős, gyászoló pszichopata, a kedvencem; vérfarkas. Rengeteg, de tényleg rengeteg photoshopolt képet találni róla színezett íriszekkel, karmokkal, agyarakkal, némelyik egészen élethű, némelyik ellenben komolyan szánalmas próbálkozás. Mit lehet tenni, az unatkozó ember bármire képes.

Érdekes, normális fotót alig találni róla. Néhány rendőrautóba szállós, futós vagy csupán sétálós képre leltem. Nagyon titkolja a kilétét, bár a múltját elnézve ez nem olyan meglepő. A családja tűzvészben halt meg, elméletileg szándékos gyújtogatás történt a házukban. Ő, a húga, a nagybátyja, valamint a nővére élték túl, azóta viszont a nővérét meggyilkolták. Istenem, szegény férfi mi mindenen ment át az élete során, holott nem tűnik olyan öregnek. Pár évvel lehet nálam idősebb. Mit ne mondjak, a külseje sem utolsó. Komoly edzésterve lehet, egy hatalmas bikához tudnám hasonlítani a testalkatát. Az arca és a szemei figyelmet vonzók. Férfias élek, kemény tekintet, magabiztos kiállás. Magányos farkasnak tűnik, pedig bármelyik nő biztonságban érezhetné magát a társaságában. Sajnos ezzel kapcsolatban sem találtam információkat, a magánéletéről semmit nem tudni. Sikeresen titkolózik, mondjuk ezt megértem. Még csak celebnek sem mondható, ettől függetlenül sokan csámcsognak az életén. Kiborító lehet, bele tudnék pár napon belül őrülni. Sokan túl hamar elítélik, közben senki sem kíváncsi, mi folyhat a háttérben. Azt be kell vallani, elég sok bűntényt és gyilkosságot próbáltak a nyakába varrni, valahogy mégis mindet megússza. Vagy nincs köze hozzá, vagy tényleg jól álcázza a gyilkolási hajlamát. Nem tudom, annyira össze vagyok zavarodva, nekem nem tűnik rossz embernek. Ennek ellenére akkor sem lenne szabad a diákok közelébe lennie. Talán ők bíznak benne, pedig nem kellene. Holnap megpróbálok beszélni Scottékkal. Igaz, nekem ebbe nincs nagy beleszólásom, tanácsként akkor sem árthat. Na jó, most már tényleg alvás, így is hulla leszek reggel.

~***~

Nem nekem való az éjszakázás, alig bírtam felkelni a vekkeremre, ami az őrült csilingelésével szakította félbe álmaimat. Hogy ki volt a középpontjában? Könnyű lehet kitalálni, pláne a tegnap éjszakai kutatótúrámat figyelembe véve. A vérfarkasos téma nagyon magával ragadhatott, álmomban vörös szemekkel, hatalmas fogakkal és karmokkal kergetett az erdőn keresztül. Zseniális, pont ez hiányzott nekem, nincs elég zűr körülöttem.

A reggeli rutinomat hamar elvégeztem, fürdő, öltözködés meg minden. Reggelivel ma nem várt senki, bizonyára Caleb nem kelt fel. Nem is baj, legalább ő pihenjen, ha már megteheti. Csupán egy szendvicset készítettem magamnak, amit hamar bekaptam. Twistert szintén aludt, nem akartam felkelteni, ezért csendben raktam neki reggelit, a vizes tálkáját feltöltöm, nehogy hiánya legyen bármiből, a teraszajtót pedig kinyitottam kicsit, hogy kimehessen a levegőre.

Zombiként vonszolom magam az utcán, alig van erőm járni. Én idióta a séta mellett döntöttem abban reménykedve, ez majd felébreszt. Hát nem. Fáj a bokám, álmos vagyok, és szokatlanul kevesen járkálnak az utcákon. Ilyenkor már indulni kellene iskolába, merre van mindenki? A gimihez felvezető fehér aluljáró szerű útra térve sem lett nagyobb a tömeg. Azonnal előkapom a telefonom, csak arra tudok gondolni, hogy benézhettem az időt. Valami szokatlant érzek a hátam mögött, mintha valaki figyelne. El is felejtem megnézni az órát, óvatosan átpillantok a vállam felett. Egy magas, nagy testalkatú, fekete sziluettet látok középen. Nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy engem néz. A haja kócosan mered felfele, keresztbetett lábakkal és zsebre dugott kézzel álldogál a falnak dőlve. Semmi félelem nincs bennem, ha bántani akarna, már megtette volna. Kíváncsian fordulok felé teljesen, lassú léptekkel indulok meg felé. Ahogy közeledem, annál tisztábban rajzolódik ki előttem Derek arcvonásai. Mi a frászt keres itt? Megint Scottékat keresheti? Nagyon begurulok, ha még az iskolából is lógatja őket. Semmi sem lehet olyan fontos, mint a fiatalok jövője.

- Segíthetek? – lépek óvatosan közelebb hozzá.

- Nem, köszönöm. – rázza meg halványan a fejét.

- Vár valakit esetleg? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Igen. – bólint halványan. Hát nem egy bőbeszédű ember.

- Nem lenne szabad itt lennie. Jobban tenné, ha nem ólálkodna az iskola körül. Hagyja békén a diákokat, legfőképp Mr McCallt és a barátait! Ez az utolsó évük, muszáj 100%-ban a tanulásra koncentrálniuk! Semmi joga távol tartani őket az iskolától, sőt… Akármivel szerezte meg a bizalmukat, felejtse el őket!

Először nem válaszol, csupán ellöki magát a faltól. Egy lépést hátrál tőlem, de továbbra is keményen néz a szemeimbe. Engem nem félemlít meg, egy pillanatra sem kapom félre a tekintetem.

- Először is, úgy gondolom, ehhez nem sok köze van. Másodszor pedig Scott meg a többiek felnőttek, nagykorúak. Döntöttek, bíznak bennem. Ebbe maga nem szólhat bele. Nem én vagyok a rosszfiú, nem tőlem kell félteni őket. Higgye el, sokkal durvább dolgokba lehet botlani az utcákon. Ha akarnám, már régen bánthattam volna őket. Nem tettem. Mind élünk, mind jól vagyunk. Mi az aggodalom oka? – húzza fel a szemöldökeit amolyan „na, ehhez szólj hozzá” stílusban. Megszeppenve nézek fel rá, egy szó nem jön ki a számon, a levegőm is megakad valahol félúton. Rövid, ellenben nagyon ütős a repostja.

- Ez akkor sem helyes! – nyögöm ki felocsúdva a döbbenetből.

- A saját érdekében jobban teszi, ha nem üti bele az orrát a mi dolgunkba! – mondja halkan, de annál inkább tekintélyt parancsolón. Nem merek visszaszólni, némán bámulok zöldeskék íriszeibe, amiben némi düh, gondterheltség és talán aggodalom csilloghat. Meglepő kombináció.

 A hátam mögött halk morajlást hallok, diákok kezdenek lézengeni az iskola felé. Megfordulok egy pillanatra, felmérem a helyzetet mögöttem. Mire visszanéznek… egyedül maradok az aluljáróban a gondolataimmal.