Valami nagy baj van (7. fejezet)

Olyan hirtelen eltelt ez a hét. Alig nézek fel a jegyzeteimből és már el is érkezett a vasárnap. Érdekes hetem volt, sok tapasztalatot sikerült összegyűjtenem. A kollégákkal nagyon jóba lettem, a diákok szintén megkedveltek vagy megutáltak. A lényeg, hogy elhelyeztek egy csoportban, aztán ez még alakulhat bármelyik irányba. Bátran ki merem jelenteni, szerintem határozottan sikerült beilleszkednem. Jól érzem magam itt, mindenki annyira befogadó és segítőkész velem, egy szavam nem lehet a környezetemre. Boldog vagyok, hogy megtaláltam ezt az állást, itt remek helyem lesz a továbbiakban is. Ráadásul találkoztam szombaton egy nálam picit fiatalabb, egyetemi társasággal. Velük talán megtalálhatom a közös hangot, így nem maradok egyedül. Nos, igen, az egésznek a hátránya, hogy Caleb ma utazik haza. Ez még egy nehezen megfutható kör lesz. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez. Felkelt velem korán, reggelit csinált, ebédet is készített a suliba, megkaptam a fejmosást, ha nem ettem meg. Mellettem volt, segített mindenben, meghallgatta a problémámat, velem együtt örült a sikereimnek. Fel sem tudom még dolgozni, mennyire fog hiányozni. Annyira szégyellem, hogy kezdetben keveset voltam vele szellemileg, de ezen hamar változtattam.

Azon az ominózus reggelen, mikor Derekkel szemtől szembe álltam, minden megváltozott. Nem beszéltem róla senkinek, egyszerűen el akarom felejteni, semmi közöm hozzá. Akármennyire böki a csőrömet, hogy Scott-ték alig figyelnek a tanulásra, nem tehetek semmit. Stiles minden órámon bűntények helyszíneit vizsgálja képeken, majd Maliaval beszéli meg hátrafordulva hozzá. Lydia a laptopján nézelődik, Scott Kirával beszélget, iskola után mindenki rohan a dolgára. Próbálom őket kordában tartani legalább a gimiben, de kezelhetetlenek, valamitől teljesen be vannak zsongva. Nem feltétlenül gondolom, hogy jó dologról van szó. Ez a figyelmetlenség erősen meglátszódik a jegyeiken is, aminek nem örülök. Ez az utolsó évük, most kell igazán megnyomniuk a tanulást. Talán egy szóbeli szaktanári figyelmeztetés kicsit észhez téríti őket. Holnap ez ügyben intézkedni fogok. Perpillanat van rosszabb, amire koncentrálnom kell.

- Nagyon későn fogsz hazaérni. – pillantok fel Calebre, aki a nappaliban csekkolja le gyorsan a már bepakolt sporttáskáját.

- Lettivel átvészeljük. – legyint hanyagul. Igen, Letti az a bizonyos metálszürke terepjárója.

- Nem is aggódom, Letti lesz a legjobb társaság számodra! – bólogatok egyetértőn, miközben már az ötödik szendvicset kezdem kenni.

- Rio, hány hétre pakolsz? – néz rám nevetve. Oké, egy kicsit túlzásba estem.

- Most miért? 5 órás az út, minden órára jut egy szendvics. – suttogom sóhajtva, a kést letéve megtámaszkodom a pulton. Kezdem felfogni agyilag is, hogy egyedül maradok újra.

- Na, Rio! – jön be a konyhába, gyengéden megsimítja az oldalaimat – Nincs semmi baj! Bármi baj van, vagy segítség kell, nyugodtan hívj fel. Tudod, a Skype a barátunk. – suttogja a fülembe mosolyogva. Egy reszkető sóhaj után veszek erőt magamon, hogy felé forduljak. Szorosan átölelem a nyakát, olyan nehéz elengedni újra.

- Ugye te is felhívsz néha? – fúrom a fejem a vállába, nagyon igyekszem visszafojtani a könnyeimet.

- Egy perc nyugtod se lesz tőlem, ezt megígérhetem. – simítja hátra a hajamat egy kézzel – A tegnapi egyetemista banda nekem úgy tűnt, megkedvelt téged, próbálj közelebb kerülni hozzájuk. Bölcsészkarosok mind, tuti jól kijössz velük, és amíg ez alakul, mi itt leszünk neked, Twisterről nem is beszélve.

- Tudom. Köszönök mindent, Caleb! Sosem fogom tudni meghálálni ezt az 1 hetet, ami alatt összeraktál lelkileg. Örülök, hogy sikerült tisztáznunk a helyzetet, és mindezek után sem löksz el magadtól, sőt… Így lesz mindkettőnknek a legjobb.

- Egyetértek! – mosolyodik el, egy kis puszit nyom az arcomra – Nekem is nagyon jót tett ez a közös hét, valahogy nyugodtabb lettem. Bármikor hívj le bátran, főleg, ha már az őrület határán vagyok a sok munkától.

- Így lesz. – nevetek fel halkan, közben a becsomagolt szendvicseket egy reklámszatyorba pakolom a két másfél literes buborékos víz mellé. Kell az ellátmány, azért annyira nem rövid az út.

- Hé! – kapja el a karomat az utolsó ennivaló berakása előtt. Szépen kiveszi, és leteszi a pultra – Még nem vacsoráztál, ez pont jó lesz.

Mosolyogva megrázom a fejem, adok egy puszit a vállára, majd a szatyorral az ujjaim között indulok kinyitni az ajtót. Caleb felkapja a táskáját a vállára, így megyünk ki együtt az autójához. Pici Twisterem szintén követ minket, érzi, mi történik perpillanat. Végülis, vele utazott több száz kilométert, aztán egy teljes hétig babusgatta őt egy szeretetteljes gazdi. El akar köszönni velem együtt. Ketten is búslakodni fogunk utána, úgy érzem.

~***~

6-kor sikerült végleg elbúcsúznunk. Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni. Alig telt egy fél óra, mire eltörött a mécses nálam. Ennek a dupláját sikerült sírással töltenem, Alphát és Twistert ölelgettem magamhoz megnyugvás reményében. Nem igazán sikerült összeszednem magam, ezért megpróbáltam elterelni a gondolataimat. Olyan 25 percen belül sikerült összeállítanom a holnapi leadandó tananyagot, erre a rövid időre sikeresen ki is kapcsolt az agyam, de hamar kezdtek visszamászni a rossz gondolatok. Eszembe jutott az egy héttel ezelőtti fogadalmam, miszerint lefutom a hamburgeres vacsora kalóriáit. Így keveredtem ki a közeli erdő egyik ösvényére.

Még nincs túl sötét, de a nap lassan nyugovóra tér. Idebent az erdőben minden olyan békés, csendes. Tudom, hogy történnek furcsaságok errefele, ettől függetlenül szükségem van a nyugalomra és a tiszta levegőre, amit itt kaphatok meg igazán. Egy szürke tréningnadrágra, vele egyszínű felsőre, valamint fekete futócipőre cseréltem le az otthoni ruhámat, hogy kijöhessek a természetbe egy könnyed kocogásra. A fülembe kellemesen hangosan énekel az egyik kedvenc bandám volt énekese, Adam Gontier. A Three Days Gracetől szól éppen a Gone Forever. Nem tervezem megtenni mindazt, amiről maga a dal szól, sőt, alig várom az újabb találkozást Calebbel. Egyszerűen megnyugtat a hangja, a dallama, és éppen ez következett a lejátszási listán. Hátha a következő szám kevésbé lehangoló lesz. Alapvetően nem a szövegére figyelek, a saját gondolataim jobban lekötnek. Calebtől úgy búcsúztam el, mint barát, semmi több. Az a bizonyos éjszaka végül nem jött össze. Nem éreztük többé, hogy meg kellene tennünk, nem volt meg a szikra hozzá. Ezzel a tudattal azért könnyebb az elválás. Azt hiszem, ez volt a legjobb, ami történhetett. Mindkettőnk lelke belenyugodhat, hogy ez egy sikertelen kapcsolat volt, barátságnak viszont tökéletes lesz. Efelől nincsenek kétségeim.

Nem tudom, mióta futhatok, de kezdem érezni a lábaimban. Fáradtan egy fának dőlök, muszáj kifújnom magam. Az elmélkedés elvette az időérzékem, még a kimerültség sem tűnt fel. A telefonom háromnegyed 10-et mutat, késő van már. Teljes sötétség honol mostanra, alig látni bármerre. Egy bizonyos szintű pánik kezd hatalmába keríteni, csupán a telefonom fénye nyugtat meg. Sietős léptekkel indulok visszafele az ösvényen, a fülhallgatóm meg sem kísérelem kihúzni a fülemből. Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom, mi minden mocorog körülöttem. Igyekszem a lábam elé koncentrálni, hogy véletlenül se tévedjek le az útról, valaminek mégis sikerül elterelnie a figyelmemet. Egy régi, leégett ház bújik meg a fák árnyékában, ami ímmel-ámmal, de áll még. A telefonom vakuját arrafele irányítom, a kíváncsiságom felülkerekedik a félelmemen. Az ajtaja csukva, a betört ablakok lehúzva, mintha védelmet kellene nyújtaniuk. Nem hiszem, hogy bárki oda bemenne, rémisztő ez a hely. Szinte azt várom, mikor ugrik ki rám odabentről valami. Hátrálok is pár lépést, nem kísértem inkább a sorsom. Nem valószínű, hogy ténylegesen van bent valami vagy valaki, ettől függetlenül reggel szívesebben körülnéznék itt. Ha visszatalálok, egyszer mindenképp benézek. Vagy ez magántulajdon? Be lehetne egyáltalán menni? Ennek jobban utána kell néznem.

Visszatérek az utamra, jobb, ha nem kószálok el onnan. Az idő meglehetősen lehűlt, a pulcsimat jobban össze kell húzzam magamon. Gyanakvón körbepillantok időnként magam körül biztos, ami biztos alapon. A hátam mögé gyakran téved a tekintetem, talán nem olyan meglepő egy ilyen helyen, ha paranoiássá válik az ember.

Valami furcsa zajt hallok, ezt még az aktuális zeném sem tudja elnyomni. Bizonytalanul kihúzom a fülhallgatókat, hátha felismerem a hangot. Az ereimben megfagy a vér, befeszült testtel leblokkolok az út kellős közepén. Halk, sziszegéshez hasonló hangok jönnek a bokrok környékéről, szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem a szél. Ellenben az is halál biztos, hogy ez nem kígyó. Mint valami gyík vagy bele sem merek gondolni, milyen hüllő adhat ki ilyen hangot. Szoborrá dermedve próbálom kikövetkeztetni, merre lehet ez az állat, mit akarhat, és egyáltalán észrevett-e engem. Egy nagyon halk, mély sóhajt követően rendezem a gondolataimat. Nem maradhatok itt egész éjszaka, ezt kell megértetnem a testemmel. Óvatos léptekre kényszerítem a lábaimat. Alig haladok előre, de legalább csendben teszem. Hamar kiderül, hogy nem elég csendesen.

Egy éles fájdalom hasít a bokámba, mintha egy késsel vágták volna fel mélyen. Hangos sikítás szakad ki a torkomon, messziről hallom a visszhangját. Pillanatokba sem telik, mire az egyensúlyom elvesztem és a földre kerülök. Az érzés megbénít, szétárad az ereimben a fájdalom, a tehetetlenség. Nem hétköznapi vágás, ez valami sokkal súlyosabb. Alig érzékelem a külvilágot körülöttem, a szemhéjaim egyre nehezednek. Egy utolsó emlékem van, mielőtt végleg lecsukódnak a szemeim. Egy magas alak tornyosul felém, a kezein hatalmas karmok éktelenkednek, amiről valami sűrű folyadék csöpög. Ez nem állat… ez nem lehet állat.

HItaly