Barátságos mérkőzésből üldözés (5. fejezet)

Sziasztok! :)

Bocsánat a késésért, nagyon szégyellem, de nem fogok hazudni... nyár van, pihenek így érettségi után (igaz, hogy csak infóból érettségiztem, egyelőre viszont annyi elég is volt :D), ezért késtem meg a résszel. Bocsánat, szólok Liamnek, hogy keressen nekem is egy lyukat, ahova beeshetek szégyenemben... (SPOILER SPOILER SPOILER, mondjuk nem olyan hatalmas :D Aki látta már az 5. évad eddigi részeit, érteni fogja! ;) ) Bocsánat, itt vagyok, itt a rész is, igyekszem nem késni a következővel! Jó olvasást! ;) :)

A reggeli napfény kellemes melege csapja meg az arcom. Hunyorogva kinyitom résnyire az egyik szemem, bántja még az erős fény. Alphát keresem automatikusan a kezemmel, aki tőlem nem messze hever a takaró alatt. Elnyúlok érte, most nem vágyom másra, csak a puha bundájára, hogy magamhoz ölelgethessem. Annyira üres az ágyam, egy embernek túlságosan nagy. Lejjebb húzom magamon a pólómat, a plédemmel pedig a fejem búbját is betakarom, csupán az orromnak és Alpha fejének hagyok ki egy kis rést. Istenem, annyira nem akarok kikelni ma innen. Elképzelhető, hogy ez lesz életem egyik legkínosabb reggele.

Az órám őrületes csipogásba kezd. Elképesztő, milyen idegesítően hangos órákat tudnak gyártani egyesek… Át kellene váltanom a telefonom ébresztőjére, ott levehetem a hangot (akár teljesen), és beállíthatok olyan dalt, amit csak én kívánok. Hm, megfontolandó.

Nyöszörögve kikelek az ágyból, egy nyújtózkodás kíséretében ásítozom. Mehet a reggeli rutin, fürdőszoba, fogmosás, zuhany, a hajamat most lófarokba kötöm. Ha már annyit szenvedtem tegnap a ruhaválasztással, ma azért is egy lazább szerelést veszek fel. Egy halványsárga, lenge, ujjatlan felsőt választok, amin különböző világos színekben pompázó pillangók vannak. Mellé egy világosszürke csőnadrág, és egy fehér saru. Nem tudom, milyen idő lesz, ezért egy barna blézert hozzádobok a szettemhez. Volt időm bíbelődni a kontaktlencsével, ezért a szemüvegemet a táskámba dobom, a fontosabb dolgokat elrakom, és sietek is le a konyhába egy gyors reggelire. A lábam egészen helyrejött, kicsit szúr, ha ránehezedek, de semmi komoly. Talán kímélem pár napot, úgyis rég ültem volán mögött.

- Jó reggelt. – hallok meg a pult felől egy egészen halk köszönést. Felkapom a fejem, a hang irányába pillantok. A szívem ritmusa heves tempóra vált, simán elmehetne egy dubstep alapnak. Mély sóhajt véve elindulok a konyhába, a lépteimet lassabbra veszem, húzni akarom az időt.

- Jó reggelt. – suttogom félrepillantva. Nem merek felnézni rá, biztos rákvörösre fordult át a természetes testszínem, hát még ha a szemébe néznék.

- A tűzhelyen van rántotta.

Az említett berendezés felé fordulok, amin még füstölög a frissen készített reggeli. Elmosolyodom halványan. A gondoskodás kitörölhetetlen tulajdonsága marad.

- Köszönöm! – pillantok fel rá bizonytalanul, ő viszont tovább görgeti a telefonján megnyitott oldalt. Sóhajtva kiszedek magamnak egy kisebb adagot, egy pohár teával karöltve leülök vele szemben a pulthoz. A konyhám össze van nyitva az étkezővel, van egy 6 személyes asztal, ennek ellenére én általában a pultnál eszem. Közelebb van.

- Hogy aludtál? – iszik bele a kávéjába pókerarccal. Ne tudok semmi érzelmet leolvasni, ahhoz a szemét kellene látnom.

- Volt már jobb. – felelem halkan – Te?

- Dettó. – bólint. Kicsit tartózkodó, ő sem meri felhozni a témát. Ezt akkor is muszáj lesz megbeszélnünk.

- A tegnap este… - próbálok belekezdeni valamilyen módon. Én sem tudom pontosan, hogy vágjak bele.

- Felejtsük el, rendben? – sóhajt fel, megrázza a fejét – Ez így sikerült, nem kell felhánytorgatni. Nincs semmi baj ezzel, akárkivel előfordul. Legközelebb hátha máshogy alakul. Esetleg találunk egyet a fiók mélyén... – néz fel rám óvatosan. Halkan nyelek egyet, azonnal feltörnek bennem az érzelmek, amiket sikerült éjjel kiváltania. Annyira kívántuk egymást, szó szerint kiéhezett farkasként kaptunk a másik ajka után. A bőrömet libabőr lepte el minden puszijától a torkomon, a mellkasomon, és lejjebb a testemen. Egy józan gondolatom nem maradt a fürge nyelve munkáját és nedves csókjait követően. Meg akartuk tenni, szörnyen vágytunk rá, ez mindkettőnkön látszott, nem mellesleg feltűnően érződött is. Néha már egy érintésétől azt hittem, felrobbanok. Türelmetlenül, de ki szerettem volna várni az egészet. A lihegésünk töltötte be a szobámat, a mellkasunk majdnem egyszerre mozgott tempósan, egy nagyon hosszú, őrjítő bemelegítésen voltunk túl. Mégsem történt semmi. Az ok igazán egyszerű… Egy gyerek komoly felelősség, sosem jött szóba nálunk. Nyilván ez alkalommal sem volt másképp. Nincs szükségünk még gyerekre, főleg ilyen „kapcsolatban”, amiben éppen élünk. Ebből kifolyólag a védekezés egy fontos szakasza a szeretkezés folyamatának. Amíg együtt voltunk, bevállaltam a fogamzásgátló szedését, viszont a szétválás óta ezt befejeztem. Egyikünk se számított rá, ergo óvszerrel senki sem szolgált. Soha senkinek nem kívánok olyan kellemetlen pillanatot, mint amit mi éltünk át éjszaka. Őrülten feltüzeltük egymást, mindenünk lüktetett, mégis egy szenvedés lett a végkifejlet. Kielégítetlenül, az érzésektől megrészegülve úgy döntöttünk, mindenki vonuljon vissza a saját helyére. A végén még annyira becsavarodtunk volna, hogy a védekezésről „véletlenül” megfeledkezünk.

- Én azért nem szeretném teljesen elfelejteni… - suttogom bátortalanul – Nekem jelentett valamit... Talán nem is keveset.

- Megértem, ezzel hasonlóképpen vagyok. – simítja meg gyengéden az arcomat – Majd megpróbáljuk újra, ez a kis incidens pontosan arra sarkall, hogy nem szabad feladnunk. Igenis megvan még az a láng, ezzel az éjszakával kideríthetjük, mi lesz.

A szemeibe nézek mélyen, igyekszem mindent kiolvasni belőlük. Őszintén csillognak zöldeskék íriszei, némi érzelmet vélek felfedezni mellette, de nem tudnám megmondani pontosan, miket. Igaza van, újra meg kell próbálnunk, semmi vesztenivalónk nincs.

- Ma lesz egy lacrosse meccs, van kedved eljönni velem? – térek ki a válasz elől. Nem vágok rá egyből konkrétat, ezen kicsit gondolkodnom kell még.

- Ha szeretnéd. – fújja ki lassan a levegőt, nem erre a válaszra számított. Újra beleiszik a kávéjába.

- Máskor megbeszéljük, sietnem kell. – pattanok fel a helyemről.

- Bele se kóstoltál! – rázza a fejét rosszallón – Nem indulhatsz el éhesen!

- Útközbe megállok, veszek valami reggelit, ígérem! Ne haragudj, komolyan sietnem kell!

Hátra sem merek nézni a csalódott szempárba, csak gyorsan elpakolok, egy puszit nyomok az arcára, a táskámat a vállamra kapom, végül a garázsba sietek. Legalább a tanítás eltereli a gondolataimat.

~***~

Mit gondoltam? Az iskola semmire sem megoldás. Egy másik rejtély övezi a helyet, amin megállíthatatlanul kattogott az agyam mind a 7 órámon át. Mit ad a sors, titokzatos Hale gimnáziumi ismerőseivel volt a második órám. Részemről és részükről is nagy megdöbbenés volt az első reakció. Nagyon furcsa dolog van körülöttük, ha mind Derekhez kapcsolódnak valamilyen formában. Miért állnának egyáltalán szóba egy olyan emberrel, mint ő? Alig tudni róla valamit, szinte csak rendőrségi ügyekben olvasható a neve. Oké, igazság szerint engem is egyre jobban izgat, ki lehet ő valójában.

A délután eltelt lassan. Miután hazaértem, leültünk egy hosszú, tartalmas beszélgetésre egy finom, meleg ebéd mellett. Egyelőre abban maradtunk, hogy megpróbáljuk újra, ha úgy érezzük, megfelelő az alkalom. Addig maradunk a puszinál és a bújásnál.

Ebéd után kicsit Twisterrel foglalkoztam. Játszottam a kicsivel, kikeféltem a bundáját, majd álomba ringattam. Az ölemben fekve dorombolt, miközben a holnapi tananyagot dolgoztam ki, megnéztünk egy filmet Calebbel, megvacsoráztunk, és gyalog kiindultunk a pályára. Útközben szintén akadt rengeteg kibeszélnivalónk, nem telt némán az idő. A meccs 8-kor kezdődik, mi már a lelátón ülünk 7:50-kor, a suli lacrosse csapatáról mesélek néhány dolgot neki, hogy képben legyen.

- Tehát ez a McCall a csapatkapitány, Dunbar pedig a másik sztárjátékos, és van egy lány, Kira? – húzza fel bizonytalanul a szemöldökét.

- Pontosan! – bólogatok helyeslőn, egy puszival ajándékozom meg a pontos válaszért – Okos kiskutya, megy ez. – simogatom meg a fejét pimasz vigyorral. Nevetve meghúzza óvatosan a hajamat, mire felbiccen a fejem, így egy hosszú puszit tud nyomni az ajkamra. Megsimítom az arcát gyengéden, kicsit el is mélyítem csókká a kezdetben gyengéd gesztust.

- Tudok én, ha akarok. – suttogja mosolyogva, még egy puszit ad az orromra, majd magához ölel fél kézzel. A vállára hajtom a fejem, körbenézek a helyen. A lelátók kezdenek megtelni, a szülők izgatottan várják ki a gyerekeiket a pályára, az ellenfél szurkolói is egyre többen lesznek. Békés estének ígérkezik a mai, a pályát gyönyörűen bevilágítaná a telihold erős fénye, ellenben a lámpák nyilván dominánsabban teszik láthatóvá a területet. Kíváncsian várom én is a mérkőzést.

Lassan felsorakoznak kezdőpozícióba a csapotok, elkezdődik a meccs. Már az első pillanatban Scott hálójába kerül a labda, igazi csapatmunkával juttatják előre a labdát. Mindenki komolyan veszi a megmérettetést, pedig ez még nem is tétre megy. Jó látni, hogy a diákokban megvan ez az őszinte versenyszellem, ami véletlenül sem csap át vérre menő harcokba. Ráadásul ezzel le is tudják magukat kötni, nem kódorognak az utcákon, nem kerülnek össze rossz arcokkal, van mire koncentrálniuk, de mégis kikapcsolniuk a tanulás mellett.

A tekintetem valamilyen oknál fogva megakad a pálya túloldalán, amitől nem messze az erdő húzódik. Látok egy alakot a fák közül kijönni, annyira ismerős a testfelépítése. A bőrdzsekijébe dugott kezekkel áll meg a pályától nem messze, rideg arccal méri fel a terepet. Derek lehet az?

- Minden oké? – simítja hátra a hajamat Caleb.

- Persze, minden rendben. – adok egy puszit a tenyerébe. Egy gyors puszit nyom ő is az arcomra, és visszakoncentrál a játékosokra. Engem viszont most jobban érdekel a túloldalon álldogáló ismeretlen. Nem látom az arcát, túl messze van, ettől függetlenül az éles arcvonásait felismerem. Biztos vagyok benne, hogy Derek Hale az. Mit akarhat itt? Scottot keresi megint? Nem tetszik nekem, hogy itt ólálkodik folyamatosan, bármi legyen a háttérben.

Csupán pár pillanatra nem figyelek, egy játékos pedig a földre kerül. Egyszerre szisszen fel a közönség, kíváncsian kapom a fejemet a tetthely felé. A 11-es számú McCall térdel a pálya közepén, az ütőjén támaszkodva liheg maga elé bambulva.

- Mi történt? – suttogom Caleb fülébe.

- Belement vállal az egyik játékos, és összerogyott. – húzza el a száját. Egy emberként megfeszülve várjuk a fejleményeket, Scott nagyon nem akar felkelni. A barátja próbálja nyugtatni, ugyanis feltűnően gyors, de nagyon mély sóhajokat vesz a srác. Mintha ideges lenne. Liam és Stiles együtt igyekszik támogatni, már az edző is megindul feléjük, ekkor viszont beindulnak az események. Scott felnéz a Holdra, egy pillanatra meglátom az íriszeit. Valami nem stimmel, a szeme… világít? A színe sem normális, biztosan nem egyszerű barna. A Holdról egyenesen Derek felé fordítja a figyelmét, aki rég nem áll már a helyén. Pár pillanatig senki nem mozdul, a csendet szinte vágni lehet, a szemeikkel keresik az emberek, kire meredhet ennyire. Hirtelen pattan fel a földről, a két segítőt félrelökve elkezd berohanni fejvesztve az erdőbe, mintha követne valamit. Vagy esetleg valakit… Mi a frász történik itt?

HItaly