Eső mosta könnycseppek (9. fejezet I/II)

Elveszetten bicegek az utcákon, fogalmam sincs, merre járhatok. A város ezen részén még nem volt alkalmam járni. Őrülten fáj a lábam, de nem állhatok meg. Csodálom, hogy az az elmebeteg még nem rohant utánam. Mit akarnak ezek tőlem? Ebben a szituációban úgy hiszem, én vagyok az áldozat! Mégis az én torkomnak ugranak neki. Te jó ég, mire lehetnek képesek Hale-ék? Valamit rejtegetnek, ebben biztos vagyok. Lehet akármilyen dühös egy ember, ilyenné nem szabadna változnia a szemének. Erre egyszerűen nem találok válaszokat, nem tudom felfogni, mi bajuk lehet velem.

Nem sok kocsi jár errefele, egy ellenben befordul a kisutcára, ahol éppen járok. Nem különösebben kerítek ennek nagy feneket, teljesen lekötnek a saját gondolataim. Az agyam csak akkor fúj riadót, mikor a fekete autó lelassít mellettem. Az első gondolatom a nagybácsira esik, rögtön menekülőre venném a figurát, ha bírná a lábam. Talán jobb is, hogy nem teszem. Amíg magabiztosnak látszom, nem vagyok olyan kiszolgáltatott. Lehúzódik az anyósülés felöli ablak, ami mögött nem ül senki. Bizonytalanul lejjebb hajolok, hogy benézzek a volán mögötti helyre.

Szerencsémre vagy sem, Derek ül bent. Bőrdzseki, napszemüveg… nagyon stílusos. Örülök, hogy volt ideje még a zaklatásom előtt felruházkodnia egy egész divatkatalógussal. A bőrdzsekit még megérteném, a napszemüveg viszont halál felesleges. Be van borulva teljesen, ráadásul az ég is nagyon morajlik.

- Nem kellene erőltetned a lábad. Hazaviszlek inkább.

- Elég jól rögzítették, nem hiszem, hogy baja lehet. – közlöm ridegen, majd tovább sétálok a járdán. Rendíthetetlenül a nyomomba ered.

- Nem tartom jó ötletnek. Miért nem hagyod, hogy elvigyelek? Ígérem, pontosan kiraklak ott, ahol kéred, aztán itt sem vagyok. – emeli meg a kezeit. – Ha nem akarod, hogy tudjam a címed, legalább a házad környékéig hadd vigyelek el.

- Persze, ezt mondod, aztán összekötve visszadobsz a nagybátyádnak. Köszönöm, hazatalálok egyedül. – rázom a fejem határozottan. Nincs olyan isten, hogy én valaha beszálljak abba az autóba.

- Rendben, figyelj! Én nem fogok könyörögni, nem fogom erőltetni. Felajánlottam. Még várok 2 percet, utána hazamegyek.  Ha bántani akarnálak, rég megtettem volna.

Igaza lehet. Végülis ő mentett meg nagyobbik Hale haragjától, akkor most miért bántana? Egyébként sem tettem semmit, hogy oka legyen rá. Kelletlenül a kilincsre csúsztatom a kezem, nagyon el kell gondolkodnom, mit akarok. A végső löketet a háttérben bombaként robbanó dörrenés adja meg, habozás nélkül nyitom ki az ajtót, majd be is csapom magam után. Derekre pillantok, aki értetlenül néz vissza rám.

- Mi van? – húzom fel a szemöldököm szúrós szemekkel.

- Semmi. – emeli meg védekezőn a kezeit, majd végre sikerül elindulnunk. Szerencsére Derek nem a beszédességéről híres, ezért az utunk meglehetősen csendesen telik. Pontosabban csendesen telne, ha az égi háború nem vívná csatáját ilyen intenzíven. A villámlások után szinte közvetlenül jönnek az ablakrengető dörgések, teljesen kiráz ettől a hideg. Összehúzom magamon a dzsekit, meg úgy az egész testemet, mintha kicsivel is biztonságosabb lenne ez a pozíció. Az eső megállíthatatlanul üti a szélvédőt, az ablaktörlő maximális fokozaton küzd ellene.

- Hova kell mennem pontosan? – kérdezi óvatosan, a merengésemből kizökkentve. Megrázom a fejem, hogy szellemileg is visszatérjek a viharháború helyszínéről.

- Wilson Street 412/B. – suttogom. Egy biccentéssel vette tudomásul, többet meg sem szólal. Sóhajtva az ablaknak dőlök, próbálom feldolgozni az elmúlt napok eseményeit. Hale-ék, Caleb, az egyedüllét… Ezt nem fogom bírni hosszútávon, szükségem van társaságra. Hiányzik Caleb. Hiányzik Zoe és a srácok Chicagoból. Tudtam, hogy lesz egy mélypont az életemben itt, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön. Vagy ez csak a költözés utáni pánik? Remélem, hamar elmúlik. Nagyon lehangoló érzés.

A semmiből hirtelen hatalmas durranással csap be közvetlenül mellettünk a villám. Nem bírom visszafogni a hangomat, egy rövidebb sikkantás kicsúszik a számon. Nagyon összerezzenek, kicsit meg is ugrom ültömben, amitől Derek szintén elveszti egy pillanatra a koncentrációját. Az autó kitér a másik sávba, ahol éppen egy busz közeledik felénk. Azonnal visszakapja a kormányt a megfelelő irányba, ezzel sikeresen megakadályozott egy esetleges balesetet. Köpni-nyelni nem tudok a sokktól, ez mára nekem túlzás. Reszketve pillantok ki az ablakon, és rögtön meg is látom az utcám címét az egyik ház sarkán.

- Állj!

A hangom nem túl erős, de bőven elég ahhoz, hogy befékezzen a csúszós úton. Másodjára zökkentem ki, de nem érdekel tovább. Nem bírok ebben a kocsiban ülni. Szakad az eső, dörög, villámlik, engem mindez akkor sem érdekel. Inkább gyalog teszem meg ezt a kis utat… vagy futva. Kivágom az ajtót, illedelmesen becsukom magam után, majd vissza se nézek. Az esőcseppek lassan folynak le az arcomon a könnyeimmel összemosódva. Azt hiszem, határozottan kijelenthetem; ez életem legszörnyűbb napja.