Eső mosta könnycseppek (9. fejezet II/II)

Óvatosan magam mögé pillantok, de szerencsére senki sem követ. A nagy esőben a kocsit sem látom. Nagy hévvel esek be a házamba, majd az ajtónak támaszkodva próbálom összeszedni magamat. Mit ne mondjak, ez nem megy olyan könnyen. Sírva csúszok végig az ajtó mentén, most tör ki rajtam igazán minden. Nem tudom abbahagyni a zokogást, a könnyek megállíthatatlanul törnek utat maguknak, szinte égetik a kihűlt testemet. Átfagytam, reszketek, de nem vagyok benne biztos, hogy ennek csak a fázás az oka. 1 hete vagyok itt, mégis annyi minden történt. Nem értem, miért az újonccal kell játszani? Hale-ék megunták az itteni lakosokat, új húst vártak? Istenem, bár kitörölhetném ezt az egészet! Nem akarok itt maradni! Egyedül vagyok, magányos vagyok, haza akarok menni! Az sem érdekel, ha a szüleim nyakán fogok lógni 40 éves koromig, vagy egy lepukkant bárba leszek pincérnő, nem érdekel! Keresek megoldást, muszáj kitalálnom valamit, én ezt nem fogom bírni a továbbiakban. Nem vagyok ehhez elég erős.

A sírás lankad, mostanra inkább csak némán folynak a könnyeim. A fejem csordultig tele van mindenféle gondolattal, amitől olyan nehéznek és fájdalmasnak érzem. Bezzeg, ha otthon lennék… Ilyenkor biztosan lenne már társaságom, aki segítene megnyugodni. Ebben a pillanatban pedig még Calebet sem tudom felhívni, hiszen, mint minden normális ember, dolgozik. Bele se akarok gondolni, mi lesz az én sorsom azok után, hogy nem szóltam be a mai napi kiesésem okáról. Csupán reménykedhetek, hogy nem rúgnak ki páros lábbal. Őszintén szólva most ez sem érdekel. Hátha könnyebb lesz innen elmenni, ha elbocsájtanak, és nem én mondok fel.

Egy meleg, bundás test simul a kezem alá, amire sikerül felkapnom a fejemet. Twister néz fel rám a nagy szemeivel, amitől valamennyire enyhül a görcsbe rándult testhelyzetem. Ő az egyetlen örömforrásom ezen a helyen. Ő az, aki mellettem van, amikor csak kell. Halvány mosollyal megsimogatom a hátát, az álla alatt is megvakargatom, tudom, hogy nagyon szereti. Halk dorombolással hálálja meg a kis gesztust, majd felugrik az ölembe. Nem különösebben törődik a nedves ruházatommal, felmászik a hasamon, egészen a mellkasomra kapaszkodik fel, kis fejét a nyakamhoz dörgöli, próbál nagyon bújni hozzám. Mintha érezné, hogy erre van igazán szükségem. Magamhoz ölelem pici testét, olyan jó meleg és puha.

- Köszönöm, picúrom! – suttogom reszketve. Kicsit sikerül megnyugtatnia, a levegővételem is egészen rendszereződik. Egy mély sóhaj után a táskám után nyúlok, amiből kiveszem a telefonomat. Egy csörgetésből vagy sms-ből nem lehet baj. Ha órája van, biztos lenémítja a telefonját.

„Halihó, szépfiú! :) Nem akarlak zavarni, ne haragudj, de fel tudnál majd hívni?”

Nem várok azonnal választ, ezért visszadobom a táskámba a készüléket, ami pillanatok múlva csipog egyet. Mi a fene? Ez azért túl gyors reakció, főleg, ha iskolában van.

„Kémia dolgozat van éppen… :P”

Nem bírok elnyomni egy halvány mosolyt, a fejemet is megrázom. Unatkozik dogák alatt a drága lélek, mégsem lehet nála olyan könnyen puskázni. Talán a harmadik szemével, vagy szuper hallásával hallja meg a legkisebb papírsercegést is.

„Akkor figyeljen oda, Tanár Úr! Szégyellje magát, milyen példát mutat a diákoknak?!”

„Már csak 5 perc van szünetig, alig írják még páran. :D Azonnal felhívlak, addig ne tűnj el! ;)”

Hátradöntöm a fejem az ajtónak, Twistert közben egy pillanatra sem engedem el, aki kitartóan bújik hozzám. A kis hátát simogatom lassan az egyik kezemmel, a másikban a telefont tartom. Nagyon szuggerálom a képernyőt, hogy végre villanjon fel Caleb mosolygós arca a hívást jelző gombok felett. Türelmetlenül dobolok a lábammal, olyan nehezen akar múlni ez a kevés idő. Szinte fényévek telnek el számomra, mire végre megszólal a csengőhangom az ő nevével felvillanva.

- Ennyire hiányzom? – szól bele jókedvűen. Istenem, alig 2 napja nem hallottam a hangját, most mégis másképp hat. Annyira torz, távoli. Olyan erősen érezteti a telefon ezt a nagy távolságot közöttünk. Érzem, hogy nincs mellettem. Gyenge lelkemnek nem kell több, újra halk zokogásba török ki, meg sem próbálom visszafogni magam. – Hé, Rio! Mi történt? Mi a baj?

Érzem az aggodalmat és a féltést a hangjában, ennek ellenére egy megnyugtató szót sem bírok kibökni neki. A mobilt az ölembe ejtem, véletlenül még a piros kis telefon ikonhoz is úgy érek hozzá, hogy megszakad a vonal. Nem tudom, mit kellene tennem. Caleb hangja csak jobban felzaklat. Ez az egész helyzet egy rémálom. Sosem szoktam ilyen törékeny és érzékeny lenni, ebben a pillanatban viszont minden felém kerekedik. Félelem, düh, magány, bánat. Képtelen vagyok harcolni ellenük, ők így együtt könnyedén maguk alá gyűrnek. Érzem minden egyes ütésüket mélyen a lelkemben. Elégedetten rugdosnak oldalba, miközben mindenfélét a fejemhez vágnak, nem törődve a ténnyel, hogy a könnyeim által vérzek el a földön. Az egyetlen reményem és vigaszom perpillanat ez a pici, hófehér tünemény, aki a szeretetteljes bújásával próbál vigasztalni.