Őrültekháza (8. fejezet)

Azt hiszem, a legittasabb éjszakám után sem éreztem akkora fejfájást, mint a mai reggelen. Mintha 4 oldalról pumpálnák kifele a koponyámat. Pillanatok kérdése, mikor durran szét. A nap sugarai erőszakosan próbálnak átfurakodni a szemhéjaimon, nekem még így sincs elég energiám kinyitni. Olyan erőtlenek a végtagjaim, szinte meg sem bírom mozdítani őket. Mi van velem? A pontosabb kérdés; mi történt velem? Emlékszem, hogy az erdőben futottam, és egy éles fájdalom hasított a lábamba. Te jó ég, azok a karmok… kezdenek beugrani a dolgok. Valami leterített, talán eséskor üthettem be a fejemet. Az sem kizárt, hogy egy enyhe agyrázkódásom van. Várjunk már, hol a fenében vagyok egyáltalán? Egy nagyobb, puha ágyban fekszem, valószínűleg franciaágy. Kellemes, férfias illata van az ágyneműnek, biztosan nem kórházi ágy. Érzek magamon egy kellemes vastagságú plédet is, kicsit jobban magamra húzom. Nem érzek veszélyt, ezért nem akarok még felkelni. Jól esik pihenni. Halkan nyöszördülve átfordulok a másik oldalamra, automatikusan Alpháért nyúlnék, ha mellettem lenne. Nem valószínű, hogy otthon vagyok, így őt sem fogom meglelni. Sóhajtva a takarómat gyömöszölöm össze kicsit, legalább azt magamhoz ölelhetem. Igyekszem elnyomni a fejfájást, hátha vissza tudok még aludni. Egy érdekes beszélgetésre kapom fel a fejemet a hátam mögül. Egyik hang határozottan ismerős, a másikat sosem hallottam. Mindkettő férfi, az ismeretlennek valamivel mélyebb a hangszíne.

- Peter, komolyan?

- Most mi van? Elővigyázatosság, kedves unokaöcsém.

- Azt hiszed, egy kanimának árthat egy nyamvadt tükördarab? Egyébként is, tudod jól, hogy náluk ez nem így működik! Igazából… fogalmunk sincs, hogy működhet.

- Ahogy mondod! Gondolkodj egy kicsit, ha nekem elég volt Katet átváltoztatnom egy mély karmolással, egy kanima mire lehet képes? Szóval te csak ne kötözködj, talán ezzel a tükördarabbal mentem meg az életed.

- Mióta támaszkodsz bármi más eszközre? Omegaként nem bízol az erődben?

- Nagyon kötözködős kedvedben vagy, bár ennek inkább örülnöm kellne. Ez bizonyítja, hogy nem ártott meg a tegnapi kis éjszakai bunyó, úgyis kezdesz kijönni a formádból. Inkább térj vissza a kanimád ápolgatásához, velem ne is foglalkozz.

Kanima. Mért ismételgetik, hogy kanima? Hallottam már róla, egy mitológiai állat, de nem különösebben olvastam még utána. Egyáltalán rólam mondják mindezt? Miért lennék kanima? Jó ég, kik közé keveredtem?

Nagyon elhallgattak mögöttem, pedig mostanra feltornázták a kíváncsiságom. Megpróbálok erőt venni magamon, hogy felnyomjam magam ülésbe. Egy halk nyöszördülést képtelen vagyok magamba fojtani. Erre valószínűleg mindketten felkapják a fejüket. Pillanatokon belül érzem, hogy besüpped az ágy mellettem. Óvatosan nézek fel, és rögtön bele is akadok azokba a bizonyos zöldeskék íriszekbe.

- Hogy érzed magad? – nyújt felém egy pohár vizet egy tablettával. Mint valami kiéhezett kutya, úgy ugrok rá a kis ellátmányra. Mohón kortyolom a vizet, egy pillanatra még a gyógyszer is megakad a torkomon, viszont az újabb víztömeg után könnyen lecsúszik. Alig várom, hogy hasson.

- Hol vagyok? – a kérdését figyelmen kívül hagyva kérdezek vissza. Sosem jártam ehhez fokható helyen. Mint valami átalakított raktárépület. Nem a legbelakottabb, mit ne mondjak. Egy hosszú kanapé húzódik a hatalmas ablakok előtt, egy dohányzóasztal, fotelek, egyetlen franciaágy, szekrény és egy felfele vezető csigalépcső. Az utóbbi korlátjának dőlve áll tekintélyt parancsolón a másik férfi. Vélhetően Derek nagybátyja.
Valóban egy tükördarabot szorongat a kezében, aminek egy hegyesebb pontját az ádámcsutkájához bököd. Feltűnően helyes pasi, ezek szerint jó génekkel van megáldva a család. Talán valamivel izmosabb lehet az unokaöccsénél, magasságra viszont nem tudom megítélni őket. Jóval idősebb nálunk, súrolhatja a 40-et is, de ez egyáltalán nem hátrányként jelenik meg rajta. Egyszerűen egy tökéletesen érett férfi látványát nyújtja.

- Biztonságban. – zökkent ki Derek nyugodt hangja a töprengésemből – Ne aggódj, orvos is látott. Enyhe agyrázkódásod van, erre kaptál gyógyszert, a lábad pedig ellátták. Szerintem hamar rendbe jössz. - mondja lágyan, még egy halvány mosolyt is vélek felfedezni a szája sarkában. - Idehoztalak magamhoz, de most, hogy felkeltél, hazaviszlek, ha gondolod.

- Nagyon hálás lennék! – sóhajtok fel megkönnyebbülve. Azért valljuk be, ez egy elég frusztráló szituáció. Vadidegen emberek között egy vadidegen helyen ébredni… nem mellesleg egy egészen fenyegető probléma is szúrja a szemet a lépcső irányából.

- Szórakozol velem, ugye? Nem visszük sehova! Mi van, ha hazafele menet akar megtámadni? Komolyan képes lennél egy szűk légtérben maradni vele? Derek, ne most csalódjak benned!

Ledöbbentenek a nagybácsi szavai hallatán. Mi a fenét képzel el magáról? Nem is ismerjük egymást, sosem találkoztunk, ő meg kapásból pszichopatának állít be? Azért álljon meg a menet! Ezt nem hagyom szó nélkül. A fájdalmamat legyőzi az adrenalin, azonnal kimászok az ágyból. A bokámban érzem azt az erős fájdalmat, mint tegnap, ellenben a dühöm még ezt is simán elnyomja.

- Elnézést, de ki vagy te ahhoz, hogy bármit megítéljen rólam? Soha életemben nem láttalak, a pár perccel ezelőtti beszélgetésetekből sejtem a rokoni kapcsolatot, bár a kiállhatatlanságod szintén tökéletesen tükrözi a vérszerinti kapcsolatot. Az alma nem esett messze a fájától.

Felhúzza az egyik szemöldökét magasra, nem hitte, hogy visszamerek beszélni, még egy gúnyos kis vigyor is megjelenik a szája sarkában. Ha harc, hát legyen harc. Továbbra sem rettent meg egyik Hale tag sem.

- Ó, micsoda nagyszájú tanárok vannak manapság. Volt az a… hogy is hívták? Jennifer? Remélem, elég jól megleckéztetett ahhoz, hogy többé ne dőlj minden második tanár karjaiba a sebeidtől félholtan.

Hitetlenül megrázom a fejem. Szánalmas, hogy nem tud velem személyesen beszélni, egyszerűen átirányítja Derek felé a kommunikációt. Szép, egy férfi ne merne egy nála fiatalabb nővel vitatkozni.

- Nekem ehhez semmi közöm, ahhoz annál inkább, hogy miért állítasz be egy elmebeteg pszichopatának? Mi okom lenne bárkit is bántani? Nem tarthatsz itt, nem mondhatod meg, mit csináljak! Szóval én most szépen összepakolom a cuccaimat, és segítséggel vagy anélkül, de elmegyek!

A táskámat az egyik fotelben találom a kabátommal együtt, amit szó nélkül felkapok, majd bicegve a nagy, eltolható ajtók fele veszem az irányt. Éreztem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, így a nagyobbik Hale elém vágott, hogy elállja az utamat. Nagy termetével felém tornyosul jócskán, ilyen közelségben határozottan ijesztőbb, mint amíg csak távolról folyt a szócsatánk.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet elengednem.

- Engem az nem érdekel, miben nem vagy biztos. Én akkor is el fogok menni, ha belém vágod azt a tükördarabot. Hajrá, lássuk a Hale agresszivitást.

A kilincsre rakom a kezem, hogy elhúzzam az egyik ajtót, ellenben nagybácsi Hale morgásából ítélve nem tetszik neki. Hatalmas tenyerével csuklómra markol, háttal fordít az ajtónak, majd nekinyom. A szabad kezemmel igyekszem hátrább nyomni magamtól, viszont azt is hamar erős szorításába zárja, és a fejem mellé szorítja őket. Tehetetlenül vonaglok alatta, a lábaimmal próbálom ellökni magamtól. Már egész testével feszül nekem, esélyem sincs kiszabadulni alóla.

- Peter! – hallom meg a háta mögül Derek ideges hangját. Remélem, előbb vagy utóbb leszedi rólam ezt a hatalmas bikát, kicsit kezd fájni a szorítása.

- Ide figyelj, én nagyon jól tűröm a visszabeszélést, azt viszont kevésbé, ha akaratom ellenére történik valami. Ezért a saját érdekedben ajánlom, hogy feküdj szépen vissza az ágyba, és aludj tovább még egy kicsit, mintha mi sem történt volna. Esküszöm, semmi humorom itt tartani egy fiatal csitrit, akinek a szülei nem tanították meg, hogy tisztelje az idősebbeket. Most megadom a lehetőséget, hogy szó nélkül visszavonszold magad a helyedre, és még bocsánatot sem kell kérned. – suttogja fenyegetőn, dühtől csillogó szemekkel az enyéimbe nézve.

- Nekem bocsánatot? – nevetek fel hitetlenül. Akármilyen szorult a helyzet, meg kell tartanom a hidegvérem. Nem érezheti, hogy győzelemre áll. – Ha nem engedsz el két percen belül, a térdem olyan helyet látogat meg, amitől csak keresztapa lehetsz a továbbiakban. – felelem rezzenéstelen arccal. A tekintetét állom, egy pillanatra sem kapom félre. Törjön le a szarva, csak a szája hatalmas. Bántani meg úgysem fog, Derek nem fogja neki hagyni… vagyis ebbe a hitbe kapaszkodom perpillanat.

- Így állunk? Rendben, én felajánlottam az egyszerűbb utat. Nem kötelező elfogadni…

Ekkor jön el az idő, hogy minden vér kiszalad az ereimből. Szikrázó kék tekintetével a lelkemig hatol, mintha egy mélyről jövő sikítást akarna belőlem kicsikarni. Igen, az igazi szemszíne is kék, de ez más. Ez biztosan nem az eredeti. Látom, ahogy fokozatosan felveszi ezt a mélyebb, fényesebb színt, mintha egy filmből kivágott részlet lenne, és csak utómunkával készítették volna a jelenetet.

- Peter, elég! – zengi be a helyiséget Derek mennydörgő hangja. Egy hirtelen mozdulattal visszarántja a nagybátyját a vállánál fogva, így ő hátraesik. Hitetlenül mered fel rá, a szeme sem úgy csillog, mint pár pillanattal ezelőtt. Sokkal visszafogottabb és élethűbb; ez az igazi szeme. Derek védelmezőn elém áll, hogy véletlenül se eshessen nekem, így az ő tekintetét nem látom. Igazából nem is érdekel, csak el akarok innen tűnni, amilyen gyorsan lehet. Kihasználom a jelenlegi „meggyilkollak a szememmel” szituációt, és egy pillanat alatt kihúzom az egyik ajtót. A lábam őrülten fáj, de ez sem gátol meg a menekülésben, sokkal nagyobb bennem az élni akarás ösztön. Lassan eszmélnek fel szerencsémre, ezért gyorsan vissza is zárom az ajtót, majd mindent a hátam mögött hagyva szaladok ki az épületből, ahogy csak engedi a testem.

HItaly