-
El fogsz késni. – suttogja, közben a fülem mögé simít egy tincset.
-
Ne vigyelek el? Nem áll semmiből. – ad egy kis puszit az ajkamra.
-
Köszönöm, megleszek. – adok egy hosszabb puszit én is – Pihenj le a kedvemért,
délután találkozunk.
Mosolyogva
felnéz rám, egy puszit nyom az arcomra, majd feláll, a nappali felé veszi az
irányt.
-
Sok sikert, Rio! Ügyes leszel, ne aggódj, a tanárokat és a diákokat egyaránt
leveszed a lábukról! – mosolyog bíztatón – Ó, és ne felejtsd el, ma évnyitó!
Annyira
éreztem, hogy kiment valami a fejemből… évnyitó! Így legalább eldől, milyen
ruhát kell felvennem.
A reggelivel sikerül rekordidő alatt
végeznem, pedig sokáig elmélkedtem a kis csókcsatánkon, a következményén,
valamint az álmommal való összefüggéseken. Komolyan, a történelem nem zavaros
ennyire, mint a magánéletem. Nem olyan egyszerű dolog kapcsolatban élni, pláne
ilyen formában. Nem akarom tévhitbe kergetni magamat, se őt, senkinek sem
hiányzik most egy lelki megrázkódtatás. Délután sürgősen meg kell beszélnünk a
dolgokat.
Az
étkezések után szokás elmosogatni. Igen, szokás… másoknál. Nem szoktam sokat
enni, ezért megvárom, hogy felhalmozódjon néhány mosatlan, utána jöhet a
rendrakás. A fenének van kedve munka előtt ezzel is törődni. Visszapakolászom a
maradékokat a hűtőbe, kidobom a szemetet, kiteszek enni és inni a szőrmóknak,
és felszaladok a szobámba. Fehér blúz, sötétkék, térdig érő szoknya, fekete
magassarkú. Ebbe nem köthet senki. Elegáns, visszafogott, nem hivalkodó. Utolsó
simításként néhány fújás a parfümömből. Összepakolászom a fontosabb dolgokat a
táskámba, felkapom a kulcsokat, egy üzenetet hagyok Calebnek, és gyalog vágok
neki az útnak. Van időm, nem kell sietni sem, akkor miért ne sétálhatnék?
Kiszellőztetem a fejem, ráadásul a friss, őszi levegő az idegeimet is
nyugtatja.
~***~
Mit
ne mondjak, az évnyitó továbbra sem lesz a szívem csücske. Hosszú, unalmas
beszédek az iskolarádióból, az elsősök elmesélik a gólyatáborban szerzett élményeiket,
azután a két óra osztályfőnöki. Nekünk, akiknek nincs osztálya, ülünk a
tanáriban, beszélgetünk, készülünk az óráinkra… egy szóval csak fel kell
találnunk magunkat. Jó, azért van dolog bőven. A legtöbb papírmunkát igyekszünk
ilyenkor elvégezni. Annyira izgalmas többes számban beszélni, egy új élmény
számomra. Sosem tudtam elképzelni, milyen a hangulat a tanáriban, mik
folyhatnak ott, éppen melyik tanár kavar kolleginával, vagy ki vesz össze a
másikkal. Régen annyit pletykáltak mindenfélét, most pedig az ominózus
helyiségben ülve teljesen más kép fogad. Ken Yukimura kedvesen felajánlja az
utolsó csésze kávét, Natalie Martin a fakultációs papírok elrendezésében segít.
Mindenki zokszó nélkül, sőt, boldogan jönnek oda hozzám, nem zavarja őket a
fiatalságom. Biztos együtt tudnak érezni, ez az első napom, teljesen el vagyok
még veszve. Nem mellesleg… itt mindenkinek gyereke van. Komolyan, a legtöbbnek
ráadásul végzős gyereke. Furcsa felállás, mégsem érzem magam rosszul, kellemes
a hangulat itt. Reméljük, így marad a továbbiakban.
Az
idei év első tanítási napja hétfőre esik mindenki szerencsétlenségére. Az első
órám a negyedikesekkel lett volna történelem, a második szintén negyedikes
latin csoport. Őszintén szólva örülök, hogy nem kellett a kemény maggal kezdenem,
bevezetésnek a nap további része bőven elég lesz. A harmadik óra egy
kilencedikes osztállyal van. Könnyen megtalálom velük a hangot, hiszen ők
éppolyan újak, mint én. Gördülékenyen lemegy a történelem, utána egy latin
következik másodikosokkal. Ők már jártasabbak itt, mégis problémamentes az
ismerkedésem velük. A továbbiakban egy lyukasóra, egy latin fakultáció, végül
egy történelem marad hátra, és vége a napnak. Megkönnyebbülve lépek ki az
épületből 2 óra előtt pár perccel. Érdekes tapasztalatokat szereztem,
izgatottan várom, hogy megoszthassam Calebbel. Ő lassan 4 éve tanít, 26 évesen
kezdte. Szeretik a diákok, mivel nagyon érti a tinédzserek nyelvét. Néha sikerül
átesik a „haveri” posztba, ettől olyan népszerű a fiatalok körében. Én is ezt a
sémát akarom követni, nem szeretnék fenyítő, merev, unalmas tanárként
megmaradni a diákok emlékezetében. Úgy érzem, eddig jó úton haladok. Caleb a
kollegákkal szintén jól kijön, tiszteletben tartják a stílusát, alapvetően
támogatják benne. Jót tesz a tanulóknak… és talán a tanároknak is.
Felszabadultabb az iskola vele. Sokan mondhatnák, hogy elfogult vagyok, de nem
így van. Rengeteg visszhangot hallok róla, a szülőktől szintén pozitív
visszajelzések jönnek felé. Annyira büszke vagyok rá, szép teljesítmény már 30
évesen.
A hazavezető útra térek, közben kicsit
körbenézek a fiatal arcokon. Néhol a viszontlátás örömét látom, lányok ölelik
meg egymást boldogan, máshol az egész tanév melegebb éghajlatra küldés jeleit
vélem felfedezni. Bizony, ez a fiúk mimikáján látszik leginkább. Mennyire
érezhető a hierarchia, mint mindenhol máshol. A napszemüveges, bőrdzsekis
szépfiú, csinos, egy leheletnyivel több sminkel kikencézett lánnyal az oldalán,
egy Porschenak dőlve beszélgetnek a köréjük gyűltekkel. Határozottan nem az én
világom. Nem szeretem a nagyképű embereket, akiknek a szüleik teszik az altájuk
alá a csilivili cuccokat. Sosem fogják megtanulni az önállóságot, a saját
erőből szerzett pénz örömét. El nem lehet képzelni azt a katarzist nálam, mikor
kiderült, van elég pénzem saját házat venni itt Beacon Hillsben. Kemény volt az
egyetemi élet, nagyon készültem végig a nagybetűs életre. Délelőtt iskolában
voltam, délután tanultam, éjszaka dolgoztam, szünetekben meg aludtam jó
esetben. Az 1 év munkakeresés alatt igazából Calebnek segítettem az iskolában
néha. Ötletem nincs, hogy mert rám bízni bármi kémiával kapcsolatos tárgyat.
Csoda, hogy áll még az iskola, vagy egyáltalán élünk még a Földön. Egy kémiai
atombombát kreálhattam volna teljes nyugadalommal, valószínűleg a tudtom
nélkül. Ő mégis megbízott bennem, egyszer sósavat is adott a kezembe. Sikeresen
kimartam vele a pólóját, de ez már részletkérdés. Ettől függetlenül
hangulatosan teltek a szünetek a szertárában…
Az álmodozásnak vége, ahogy annak az
időszaknak is. Vissza a valóságba, ide kell szoknom, nem járkálhatok mindig a
múltban, akármennyire hiányzik. Egy kisebb csoporton megakad a tekintetem,
szerintem ők lennének az én bandám. Nem állja a fél suli körbe őket, a saját
kis csapatukban boldogan megvannak, még egy elsőst és a barátját is kedvesen
pesztrálnak. A társaság nagy részét végzősnek nézem. Az egyik fiú háttal van
nekem, egy zöld motor mellett ácsorog, fél kézzel öleli magához a barátnőjét.
Felkapom a fejem, mintha már láttam volna valahol. Ismerős az alkata, a haja, a
testtartása. Gyanúsan ő volt tegnap az
óra alatt. Megtorpanok a járda kellős közepén, a mögöttem andalgó fiatal pár
férfi tagja sikeresen belém is jön. Megbicsaklik a bokám a magassarkúban,
elvesztem az egyensúlyom. Készségesen elkap a srác, segít megtartani az
egyensúlyom, közben sűrű bocsánatkérésekkel bombáz. Megnyugtatom, hogy nem
történt komoly baj, majd miután tovább állnak, megtámaszkodom egy fa törzsén.
Igazából szörnyen fáj, főleg így az idő múlásával. Halkan szisszenve mozgatom
meg kicsit a lábam. Remek, ráadásul gyalog vagyok. Lehet, hogy felhívom majd
Calebet, ha nem szűnik meg. Közben a tekintetem visszairányul a fiúra, aki a
motorján ülve éppen a sisakját húzza fel. Nem hagyhatom elmenni, muszáj
megtudnom, ő volt-e. Egy mély levegővétel után, erőt veszek magamon, és kissé
idétlenül, de felé indulok.
-
Elnézést… - érintem meg a vállát, mire rögtön hátrakapja a fejét, a plexit
felhúzza a sisakján. Egy pillanatra lefagyok, mikor mindannyian felém
irányítják a figyelmüket. Oké, ez nem biztos, hogy a legzseniálisabb ötlet
volt. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy nincs rendben a lábam, ezért mikor rákerül
a súly a rossz bokámra, feljajdulok kicsit. A kezem után kap, hogy véletlenül
se dőlhessek el
-
Jó ég, minden rendben? – kérdi aggódva.
-
Persze, semmi gond. Nem voltál tegnap a Beacon főtéren? – bököm ki minden
kertelés nélkül. Megrökönyödik egy pillanatra, a szemöldöke a magasba szökik.
-
De, igen, ott voltam. – bólint óvatosan.
-
Nem esett bajod? Ne haragudj, nem ismerjük egymást, csak ott voltam én is, és
láttam, mi történt. Veszélyes helyen álltatok meg a barátoddal.
-
Én…
-
Scott! – hallok meg a hátam mögül egy mély férfi hangot. – Beszélnünk kell!
Kíváncsian
fordulok meg a hangforrást keresve. Az állam koppanását talán a szomszédos államban
is meghallhatták. Tiszta szerencse, hogy tartották a kezemet, máskülönben a
földön landoltam volna abban a minutumban, hogy megfordulok. Teljes
életnagyságban tornyosul felém a titokzatos férfi, aki egészen az álmaimba
lopta magát.
HItaly
Jó lett, tetszik h külsős szemmel írod le őket
VálaszTörlésKöszi, direkt azért találtam ki, hogy egy olyan is olvashassa, aki annyira nincs benne a Teen Wolf világban. :)
Törlés