Nem vagyok őrült! (11. fejezet)

Egy újabb hét telt el tétlenül. Igazából csak péntek van, de a tanításnak hamarosan vége. Két latinom volt eddig, most pedig a végzősökkel járjuk be a történelem nem túl régi időszakait. Talán meg sem lepek senkit azzal, hogy ismét két hiányzót írtam fel a naplóba. Scott és Stiles. Nagyon aggódom miattuk. Az elmúlt 3 hétben összesen háromszor láttam őket talán. Ebből az egyik nem is az órámon volt. Olyan értelmes srácok, mindkettőnek komoly tervei vannak a jövőben. Sajnos az álmodozás nem elég, tettek is kellenek, hogy megvalósítsák. Értelmes, okos fiúk, akik inkább tettre éhesek, mintsem leülnének kicsit tanulni. Úgy hiszem, mindenkinek egy név ugrik fel a szeme előtt, mikor a lógásokról beszélünk. Derek Hale. Biztos vagyok benne, hogy hozzá vezethetők a szálak. Úgy terveztem, hétvégén egy kis kutatásba kezdek. Személyes feladatomnak tartom lépni az ügyben, ha már más nem teszi. Nem hagyhatok veszni ilyen értékes diákokat, akik valami rosszba kerülhettek. Talán nem is önszántukból teszik. Bele sem merek gondolni, mivel tarthatja őket a markában… és ki mást még rajtuk kívül.

- Zack! – szólítom fel, hogy kizökkentsem a leghátul ülő fiút a bambulásából. Lassan 10 perce néz ki az ablakon, amivel egyre több társának téríti el a figyelmét. – Mit láttok? – nézek ki én is az ablakon. Megkerülöm a tanári asztalt, hogy közelebb kerüljek a természetet elválasztó akadályhoz. Mindenki rögtön körém gyűl, mintha csak egy, a városba érkező világszenzációra várnánk. Kint csendes az idő, a nap gyér fényt vet a fák lombjaira. A szél lágyan fújja a leveleket. Körbenézek az udvaron, de valami elsüvít az arcom mellett. Nem sokon múl, hogy ne az én fejembe érkezzen, az arcomat sikeresen végigszántja, majd mögöttem jól hallhatón a falba csapódik. Felszisszenve kapok a sebhez, még csak nem is láttam, mi volt az.
- Miss Graham! – hallom meg a nevemet a terem másik feléből. Azonnal odasietek a két tanulóhoz.

- Megsérültetek? Mi történt? – mérem végig őket egy pillanat alatt. Aaron a falra mutat, amibe egy vékony lapka fúródott jó 5 centire. Bizonytalanul hátrafeszítem kicsit, hogy lássam, mi lehet az. Egy fekete francia kártya, pikk királynak néz ki, mégsem az. A pikk egy fekete, megfordított szív, ami valamiféle… sétapálca szerű dologgal van átdöfve alulról, a tetején pedig egy kés kandikál ki. A király sem az, amit megszokott az ember. Egy cilinderes alak vette el a helyét, akinek a kalapja mélyen a szemébe húzva, ellenben az arca… pofája tökéletesen látszik. Nem tudom, minek nevezzem, hiszen szőrös, és a pimasz vigyorra húzott ajkai közül hegyes szemfogak bújnak ki. Egy hosszú, sötét, frakk szerű ruhát visel, mintha most lépett volna ki az angol ipari forradalomból. Kissé előre dőlve a sétapálcáján támaszkodik, ami – ki tudja, miért… - meglehetősen hasonlít a szívet átszúrt botra. Mintha karmai és farka is lenne. Kiszedem a lapot, jobban szemügyre akarom venni, de nagy nyüzsgés támad az ablak felöl. Nem igazán eszméltem fel egyelőre a döbbenetemből, csupán ösztönből megyek vissza közéjük. Felpillantva még inkább elfog a pánik és a meglepettség. Kint áll az udvaron teljes életnagyságban. Pontosan ugyan az, aki a kártyán. A frakk, a cilinder a szemébe húzva, a borosta, a pimasz vigyor… a sétapálca ellenben hiányzik. A kezei zsebre dugva, a testtartása viszont megmaradt. Ijesztően magas, tekintélyt parancsoló férfi.

- Gyertek el az ablakoktól! – emelem meg a hangomat, közben néhány kart megragadva igyekszem hátrébb húzni a tömeget. Nehéz a dolgom, hiszen épp olyan megszeppentek, mint én. Kint mozgolódás történik, az ismeretlen kihúzza a kezeit, amiben két pakli kártyát tart. Egy laza mozdulatot követően legyezőként terülnek ki a tenyerében. Nagy lendületet vesz a felsőtestével, és felénk hajítja őket felváltva a bal, majd jobb kezével. – Mindenki a földre!

Pillanatokba se telik, mire mindannyian leguggolva védjük a fejünket és a szemünket. Több suhanó hangot hallani egymás után, mintha dobócsillagok sortüzével támadtak volna meg. Az üvegtörés vagy bármilyen csapódás érthetetlen okokból viszont elmarad. Amint a mi légzésünk marad az egyetlen zajforrás, óvatosan felnézek. Eltűnt. Egy mély sóhajt véve a hajamba túrok, lassan felállva mérem végig az osztályt.

- Jól vagytok?

Egyöntetű igenek és biccentések adnak megnyugvást számomra. Szerencsére legalább nekik nem esett bajuk a sokkon kívül. Amíg összeszedik magukat kicsit, az ablakhoz lépek, ellenőrzöm még egyszer, tiszta-e a levegő. Az ablakot kinyitva kihajolok teljes felsőtesttel, hogy jobban belássam a környéket. Üres és csendes a terület, semmi felbolydulás. Hogy hogy nem látta senki? Megrázom a fejem, majd becsukom az ablakot, amin keresztül furcsán szűrődik be a levegő. Pedig jól be van zárva. Vékony, hosszúkás karcolásokra leszek figyelmes az üvegeken. Végigsimítok rajtuk, kicsit ott tartom a kezem. Mi a fene. Innen jön a levegő. Lehetséges ez? Olyan, mintha nem is karcolások lennének, inkább… repedések. Az ujjaim közt tartott kártyát az egyik ilyenhez emelem. Tökéletesen passzol a méret. Megpróbálom belecsúsztatni. Akadály nélkül átesik az ablak túloldalára. Te jó ég, ez nem normális dolog. Nincs ember, aki erre képes lenne. Nem tartom valószínűnek, hogy direkt így készítették volna az ablakot. A biztonság kedvéért megnézek egy másikat is. Tiszta, karcmentes. Egyre több, megmagyarázhatatlan dolog történik körülöttem. Ki volt az az ember? Miért akart nekünk ártani? Miért pont nekünk? Vagy ez csak figyelmeztetés? Talán lehet köze a cilindernek, ami az óránál volt? Nyilván van, milyen hülye kérdés ez! Hitetlenül megrázom a fejem, attól félek, sosem kapok válaszokat arról, mi folyik ebben a városban igazából.

Visszamegyek a kártyáért, újra meg kell néznem. Amint a kezembe kerül, elkerekedett szemekkel mérem végig rajta az alakot. Megváltozott! Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen volt eredetileg! Az arca emberibb, nincs az az állatias szőrzet, csupán a borosta. A fogak is eltűntek, ahogy a karmok és a farok is. Nem vagyok őrült, láttam, amit láttam! Megdörzsölöm a lapot, megrázom, kétségbeesésemben ráfújok, hátha történik valami változás. Semmi. A pimasz vigyorától legyőzöttnek érzem magam, mintha ezzel jelezné, hogy nagyobb erővel van dolgom, mint gondolom. Pedig nem gondolom, hogy velem van dolga. Én is csak egy áldozat vagyok, ahogy mindenki ebben a teremben. Várjunk csak. Mi ez a nagy csend?

Megpördülök a tengelyem körül, így pont szembe találom magam a fallal, ami köré odagyűlt az osztály. Előreverekedem magam a tömegben, kicsit el is tolom őket a biztonság kedvéért.

- Elment valaki… - elhalkul a hangom. Nagyot nyelve lépek egyet hátra. Most látom, hova és hogyan fúródott a két csomag francia kártya. A halványsárga falon jól láthatóan rajzolódik ki egy név: DEREK HALE. Hátrálva próbálom feldolgozni a látványt. Igazából nem tudom eldönteni, hogy meglepődtem vagy az eddig látottaktól remegnek a végtagjaim. Ez tehát nem nekünk szól, sokkal inkább… Scottnak és Stilesnak, de legfőképp a legnagyobb kérdőjelnek ebben a városban. Dereknek. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljut hozzájuk ez a dolog, arról viszont fogalmam sincs, mi lesz ebből a továbbiakban. Nagy baj lehet körülöttük, attól félek.

HItaly

A főnix feltámad hamvaiból...

Sziasztoook! :))

Na, ki talált rá újra az e-mail címére? Bizony, megvan! Leírtam 3 helyre, megadtam biztonsági kérdést, másodlagos e-mail címet... Oh, ti még nem is tudjátok... Istenigazából azért nyúlt ilyen sokáig ez az "aprócska" szünet, mivel... öm... hogy is mondjam... szóval... újra lett telepítve a gépem, ergo letörlődött minden, a jelszavamat és a címemet pedig enyhén szólva elfelejtettem. :P De megjöttem, itt vagyok, elnézést a késésért! Megkezdődött az 5/B, így nekem is vissza kellett térnem. Most mondjátok, hogy nem tökéletes időzítés. :D  Annyi minden történt, viszont a lényeg, hogy itt vagyok. Hozom a részeket (legalábbis igyekszem). Egy új ismerős okozott kellemes meglepetést azzal, hogy nézi a Teen Wolfot és érdekelné a blogom, ezért is rágtam át magam több dolgon, hogy végre visszataláljak hozzátok! :) Köszönöm a türelmeteket, mostantól kezdve sokkal jobban fogok igyekezni, ígérem! Jövőhéten jön az új rész, addig olvasgassatok vissza, nézzétek meg a legújabb díjamat, írjatok nekem, adjatok visszajelzést vagy ötleteket. :)

Oh... és BÚÉK mindenkinek! :D <3

HItaly

SZÜNET!

Sziasztok!:)

Sajnálattal kell közölnöm, hogy ideiglenesen szünetel a blog. Igyekszem megoldani a problémát, és minél hamarabb visszatérni. Köszönöm a megértést!

HItaly

Vissza a nyeregbe (10. fejezet)

Szedd már össze magadat, Ariadne! Nem azért küzdöttél ennyit, hogy ilyen hamar bebukj! Pontosan tudtad, hogy lesznek nehézségek, kicsit jobban megtörtél, nincs semmi baj. Kiadtad magadból a fájdalmat, most már tessék leporolni magad és visszamászni a tanári székbe! Nem hagyhatom, hogy mindenki a földbe tiporjon ilyen egyszerűen, senki sem kaphatja meg ezt az örömöt. Olyan pláne nem, aki még csak nem is ismer. Egy mély, reszkető sóhajt követően megdörzsölöm erősen a szemeimet, egy kis puszit nyomok Twister fejére, majd leteszem magam mellé. Megsimítom a hátát, miközben a telefonomért nyúlok, ami mellettem hever a földön, képernyővel lefele. Szegény Caleb, csodálom, hogy nem indult útnak a hosszú reakció kihagyásom után. 7 nem fogadott hívás. Azonnal rákattintok a nevére, az sem érdekel, ha éppen órája van. Meg kell nyugtatnom, nem akarom, hogy egész nap miattam aggódjon.

- Ariadne! Végre a fenébe is, mi történt?! – szól bele kicsit indulatosabban. Összerezzenek a hangjától, váratlanul ér ez az erős dühössége.

- Sajnálom, Caleb! Nincs semmi baj, nyugodj meg! – válaszolom teljesen nyugodt hangszínen. Nem lenne tanácsos a zavartságommal is jobban ingerelni.

- Nyugodjak meg? Felhívsz teljes világvége hangulatban, aztán lecsapod a telefont és eltűnsz 2 órára!? Mi a frász folyik ott?

- Ne haragudj! – sóhajtok fel hosszan, kicsit megpróbálom húzni az időt, hogy kitaláljak valami hihető történetet. Addig senkinek nem beszélek az éjszakáról, amíg én magam sem értem meg legalább egy minimális szinten. Ami tegnap történt, az nem e világi. – Az egyik tanítványom nagyon pofátlan volt velem, aztán néhány barátja is nekikezdett szemtelenkedni. Nem bírtam el velük, az igazgatót kellett behívni, hogy elintézze őket, én pedig besokalltam… Annyira sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak… hirtelen megijedtem, és inkább hazajöttem, de az eső elkezdett esni, ezért meg kellett állnom, hogy csendesedjen a vihar. Így is sikerült ronggyá áznom, viszont megnyugodtam, nincs semmi baj!

Váó. Sosem volt erősségem a hazugság, pláne azoknak, akiket szeretek. Ez alkalommal mégis olyan lazán ment. Tudom, hogy ez nem egy orbitális hazugság, inkább csak kegyes. Szerencsétlennek pont nem az én bekattanásom hiányzik a mindennapjaiban. Messze van, tenni sem tud sokat, ez még inkább felidegesítené. Ráadásul, amíg én nem jövök rá, mi történt, nem lenne könnyű elmondani sem.

- Ó, Rio! – sóhajt fel halkan, kicsit megkönnyebbülve. Ezek szerint bevette. – Ezért igazán ne hibáztasd magad! Ahogy tapasztaltam, nagyon kedvelnek a legtöbbek, ilyen idióták pedig mindig lesznek. Tudni kell kézben tartani a dolgokat, és többé ezzel sem lesz baj. Maximálisan együtt tudok érezni, velem ugyanúgy megtörtént hasonló eset. Hidd el, hamar beletanulsz az irányításba. – suttogja sokkal kedvesebb, megnyugtatóbb hangot megütve. Még csak nem is az igazi problémában segít, mégis olyan jól esik csupán hallani a hangját. Sikerül a maradék idegességemet elhessegetnie.

- Tudom, igyekszem nagyon. – suttogom kicsit bűnbánó hangom. Utálok hazudni, de azért nem kellene elárulnom magamat.

- Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogsz! Sosem voltál az a megfutamodós fajta. Emlékszel, ha leesel a lóról, muszáj visszamásznod a nyeregbe, különben örökké félni fogsz tőle. Vegyél egy jó meleg fürdőt, frissítsd fel magad, és nyomás vissza a suliba!

- Oké, értettem. – sóhajtok fel. – Köszönöm, Caleb!

- Rendben leszel? – kérdezi halkan, óvatosan.

- Rendben leszek. Ha mégsem, úgyis te leszel az első, aki megtudja. – nevetek fel keserédesen. Ez sajnos tény. Magamtól nehezen oldom meg a dolgokat, viszont ő mindig itt van nekem.

~***~

Jót tett a meleg fürdő, nagyon is. Összeszedtem a gondolataimat, a végtagjaimat is kifagyasztottam. A bűntudatommal nem tudok mit kezdeni, igyekszem elnyomni a gondolattal, hogy alapvetően én se tudom, mi történt. Nem láttam még a sérülésem, fürdéskor nem mertem leszedni a fáslit. Nem mondták, mennyire ártana a varratnak a víz, ezért inkább kilógattam a kádból. El sem tudom képzelni, milyen vágás lehet, hogy néz ki, mi okozhatta… Egyelőre nem akarom tudni. Holnap elmegyek az orvoshoz, hogy nekem is elmondja, amit tudnom kell. Csak remélni merem, hogy Hale valóban orvoshoz vitt, nem saját maga látta el a sebet.

A telefonom 11 órát mutat, mikor beérek az iskola kapuján. Néhány kint ácsorgó diák kíváncsian kapja felém a tekintetét, de természetesen akadnak, akiket teljesen hidegen hagy az érkezésem. Célirányosan tartok a tanári felé. Sosem voltam vallásos, most mégis mindenféle imát elmormolva lépkedek a folyosón, hogy megtarthassam az állásomat.

- Miss Graham! – lép elém a semmiből Scott, amitől hátrálnom kell, bele ne ütközzek. – Minden rendben?

- Mr McCall. – pillantok fel rá. Nem a legmagasabb diák, mégis fel kell rá néznem. – Köszönöm az érdeklődést, minden rendben. Neked nem kellene órára menned? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Most jöttem ki, mivel a tanárnővel lenne órám, viszont nem jött be senki.

- Ó… - túrok a hajamba sóhajtva. Azt sem tudom, hol áll a fejem. – Menj vissza a terembe, megyek azonnal! – simítom meg a hátát, gyengéden a termük felé nyomom, mire biccentve tovább indul. Rendes srác ez a Scott, kifejezetten kedvelem. Remélem, nincs benne semmi rossz ügyben. Annyi lehetőség van számára az életben. Kár lenne érte.

Imáim kivételesen nem süket fülekre találtak. Semmi probléma nem volt, teljesen korrekt volt velem az igazgató. A kötözést látva még a fizetésemből sem von le kivételesen. Csupán egy szóbeli figyelmeztetést kaptam, jobbulást kívánt, és engedett is az órámra. Igaza lett Calebnek, jót tett, hogy nem otthon, a gondolataimba merülve töltöttem a napot. Teljesen elvonta a figyelmemet a tanítás, zökkenőmentesen vezettem le a maradék óráimat. Jól esett a diákok között lenni, szünetekben pedig jókat beszélgettem a kollégákkal. Pontban 2 órakor kellemesen elfáradva bicegek ki az udvarra. Mostanra ment ki valószínűleg teljesen a fájdalomcsillapító hatása, így már erősen megérzem a kellemetlen fájdalmat a seb körül, mikor ránehezedek. Tekintettel, hogy gyalog jöttem, nem sok választásom van, hogy menjek haza. Ha nagyon nem fogom bírni, esetleg buszra ülök.

- Miss Graham! – gurul mellém Scott a zöld motorjának ülésében ülve. Mi ez a nagy érdeklődés irántam ma?

- Scott? Miben segíthetek? - állok meg mellette felé fordulva.

- Elnézést, csak láttam, hogy baj van a lábával. Hazavihetem?

Meglep a kérdés, igazán nem számítottam erre a felajánlásra. Na, ezen el kell most gondolkodnom. Remélem, semmi olyan szándékot nem lát bele se ő, se senki más. Hát, egyszer engedhetek a csábításnak, úgy gondolom.

- Köszönöm, elfogadom. – veszem át a felém tartott sisakot. Felszállok mögé a motorra, bizonytalanul megkapaszkodom az oldalaiban, majd hangos bőgéssel hagyjuk ott az iskolást. Nehezen sikerül túlharsognom a járművet, pár házzal tovább is gurulunk a kelleténél.

- Sajnálom, ilyenkor főleg az útra koncentrálok. – támaszkodik le a lábaival nevetve.

- Semmi gond, köszönöm a fuvart! – mosolygok rá kedvesen. Könnyedén lepattanok mögüle, a sisakot levétel után visszaadom neki.

- Megenged egy kérdést, Tanárnő? – húzza fel a bukójának plexijét, hogy rám nézhessen.

- Természetesen, figyelek. – döntöm hátra kicsit a fejem, hogy rendbe rázzam a hajamat.

- Biztos jól van? Nem érzi magát… furcsán?

- Hogy érted ezt? – nézek vissza rá értetlenül. Nem szeretem a burkolt célzásokat, tessék a tárgyra térni!

- Nem alszik rosszul, nem veri le a víz, esetleg nem érez valamiféle… agressziót?

Tágra nyílt szemekkel bámulok rá, még a feltételezést sem tudom elképzelni, hogyan találta ki. Esetleg a tegnap estére akar utalni? Egyáltalán honnan tudhat róla ilyen hamar? Derek már felkereshette?

- Jól vagyok, Scott! Ne aggódj miattam. Inkább próbálj meg több időt szentelni a tanulásnak! A jegyeiden van mit alakítani. Ne feledd, ez a legfontosabb éved! Kérlek, ne lógj ilyen sokat. Értem én, hogy edzések vannak, meccsek, a barátok és szinte minden fontosabb az iskolánál, de ennek nem lesz jó vége. Annyira okos vagy, látom, hogy megvannak a céljaid, viszont ezért tenned kell. Biztos vagyok benne, hogy sokan lennénk, akik hozzád vinnénk a beteg vagy sérült állatainkat. – mosolygok rá bíztatón. – Kevés manapság a jó állatorvos.

- Igyekszem nagyon. – sóhajt fel lemondón. Nem erről akart beszélni, látom rajta. – Köszönöm a tanácsot. – hajtja le a plexijét, majd berúgja a motorját.

- Még valami, Scott! – kapom el a karját. – Ehhez ugyan nincs közöm, de próbáld meg kicsit jobban megválogatni a barátaidat. Itt nem Stilesra gondolok vagy Lydiára. Nem is a gimnáziumi barátaidra. Inkább az ezen kívüliekre…

Nem látom a szemét, reakciót sem kapok egy biccentésen kívül. Miután elengedem a kezét, rögtön felkapja a lábait, és elszáguld mellőlem. Hitetlenül megrázom a fejem. Félek, hogy ez sosem fog igazán változni. Derek mindig bekavar. Miért kever bele egy ártatlan diákot is a mocskos ügyeibe? Esküszöm, ez a Hale család fog nekem agyvérzést okozni a közeljövőben. Ellenben attól tartok, csupán ők adhatnak választ a kérdéseimre. Eljött az ideje a kutatásnak. Már tudom, hol kell kezdenem…

Sziasztok! :)

Sajnálom a sok késést, tényleg! :( Annyi dolgom van mostanában, nehéz ez a 11. osztály... hát mi lesz még jövőre. Mindenesetre meghoztam a részt, ami nem lett túl izgalmas, de ígérem, a következővel már rátérek a főszálra, Derek is többet fog szerepelni, nagyon igyekszem az elvárásoknak megfelelően teljesíteni! :)

HItaly

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet II/II)

Óvatosan magam mögé pillantok, de szerencsére senki sem követ. A nagy esőben a kocsit sem látom. Nagy hévvel esek be a házamba, majd az ajtónak támaszkodva próbálom összeszedni magamat. Mit ne mondjak, ez nem megy olyan könnyen. Sírva csúszok végig az ajtó mentén, most tör ki rajtam igazán minden. Nem tudom abbahagyni a zokogást, a könnyek megállíthatatlanul törnek utat maguknak, szinte égetik a kihűlt testemet. Átfagytam, reszketek, de nem vagyok benne biztos, hogy ennek csak a fázás az oka. 1 hete vagyok itt, mégis annyi minden történt. Nem értem, miért az újonccal kell játszani? Hale-ék megunták az itteni lakosokat, új húst vártak? Istenem, bár kitörölhetném ezt az egészet! Nem akarok itt maradni! Egyedül vagyok, magányos vagyok, haza akarok menni! Az sem érdekel, ha a szüleim nyakán fogok lógni 40 éves koromig, vagy egy lepukkant bárba leszek pincérnő, nem érdekel! Keresek megoldást, muszáj kitalálnom valamit, én ezt nem fogom bírni a továbbiakban. Nem vagyok ehhez elég erős.

A sírás lankad, mostanra inkább csak némán folynak a könnyeim. A fejem csordultig tele van mindenféle gondolattal, amitől olyan nehéznek és fájdalmasnak érzem. Bezzeg, ha otthon lennék… Ilyenkor biztosan lenne már társaságom, aki segítene megnyugodni. Ebben a pillanatban pedig még Calebet sem tudom felhívni, hiszen, mint minden normális ember, dolgozik. Bele se akarok gondolni, mi lesz az én sorsom azok után, hogy nem szóltam be a mai napi kiesésem okáról. Csupán reménykedhetek, hogy nem rúgnak ki páros lábbal. Őszintén szólva most ez sem érdekel. Hátha könnyebb lesz innen elmenni, ha elbocsájtanak, és nem én mondok fel.

Egy meleg, bundás test simul a kezem alá, amire sikerül felkapnom a fejemet. Twister néz fel rám a nagy szemeivel, amitől valamennyire enyhül a görcsbe rándult testhelyzetem. Ő az egyetlen örömforrásom ezen a helyen. Ő az, aki mellettem van, amikor csak kell. Halvány mosollyal megsimogatom a hátát, az álla alatt is megvakargatom, tudom, hogy nagyon szereti. Halk dorombolással hálálja meg a kis gesztust, majd felugrik az ölembe. Nem különösebben törődik a nedves ruházatommal, felmászik a hasamon, egészen a mellkasomra kapaszkodik fel, kis fejét a nyakamhoz dörgöli, próbál nagyon bújni hozzám. Mintha érezné, hogy erre van igazán szükségem. Magamhoz ölelem pici testét, olyan jó meleg és puha.

- Köszönöm, picúrom! – suttogom reszketve. Kicsit sikerül megnyugtatnia, a levegővételem is egészen rendszereződik. Egy mély sóhaj után a táskám után nyúlok, amiből kiveszem a telefonomat. Egy csörgetésből vagy sms-ből nem lehet baj. Ha órája van, biztos lenémítja a telefonját.

„Halihó, szépfiú! :) Nem akarlak zavarni, ne haragudj, de fel tudnál majd hívni?”

Nem várok azonnal választ, ezért visszadobom a táskámba a készüléket, ami pillanatok múlva csipog egyet. Mi a fene? Ez azért túl gyors reakció, főleg, ha iskolában van.

„Kémia dolgozat van éppen… :P”

Nem bírok elnyomni egy halvány mosolyt, a fejemet is megrázom. Unatkozik dogák alatt a drága lélek, mégsem lehet nála olyan könnyen puskázni. Talán a harmadik szemével, vagy szuper hallásával hallja meg a legkisebb papírsercegést is.

„Akkor figyeljen oda, Tanár Úr! Szégyellje magát, milyen példát mutat a diákoknak?!”

„Már csak 5 perc van szünetig, alig írják még páran. :D Azonnal felhívlak, addig ne tűnj el! ;)”

Hátradöntöm a fejem az ajtónak, Twistert közben egy pillanatra sem engedem el, aki kitartóan bújik hozzám. A kis hátát simogatom lassan az egyik kezemmel, a másikban a telefont tartom. Nagyon szuggerálom a képernyőt, hogy végre villanjon fel Caleb mosolygós arca a hívást jelző gombok felett. Türelmetlenül dobolok a lábammal, olyan nehezen akar múlni ez a kevés idő. Szinte fényévek telnek el számomra, mire végre megszólal a csengőhangom az ő nevével felvillanva.

- Ennyire hiányzom? – szól bele jókedvűen. Istenem, alig 2 napja nem hallottam a hangját, most mégis másképp hat. Annyira torz, távoli. Olyan erősen érezteti a telefon ezt a nagy távolságot közöttünk. Érzem, hogy nincs mellettem. Gyenge lelkemnek nem kell több, újra halk zokogásba török ki, meg sem próbálom visszafogni magam. – Hé, Rio! Mi történt? Mi a baj?

Érzem az aggodalmat és a féltést a hangjában, ennek ellenére egy megnyugtató szót sem bírok kibökni neki. A mobilt az ölembe ejtem, véletlenül még a piros kis telefon ikonhoz is úgy érek hozzá, hogy megszakad a vonal. Nem tudom, mit kellene tennem. Caleb hangja csak jobban felzaklat. Ez az egész helyzet egy rémálom. Sosem szoktam ilyen törékeny és érzékeny lenni, ebben a pillanatban viszont minden felém kerekedik. Félelem, düh, magány, bánat. Képtelen vagyok harcolni ellenük, ők így együtt könnyedén maguk alá gyűrnek. Érzem minden egyes ütésüket mélyen a lelkemben. Elégedetten rugdosnak oldalba, miközben mindenfélét a fejemhez vágnak, nem törődve a ténnyel, hogy a könnyeim által vérzek el a földön. Az egyetlen reményem és vigaszom perpillanat ez a pici, hófehér tünemény, aki a szeretetteljes bújásával próbál vigasztalni.

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet I/II)

Elveszetten bicegek az utcákon, fogalmam sincs, merre járhatok. A város ezen részén még nem volt alkalmam járni. Őrülten fáj a lábam, de nem állhatok meg. Csodálom, hogy az az elmebeteg még nem rohant utánam. Mit akarnak ezek tőlem? Ebben a szituációban úgy hiszem, én vagyok az áldozat! Mégis az én torkomnak ugranak neki. Te jó ég, mire lehetnek képesek Hale-ék? Valamit rejtegetnek, ebben biztos vagyok. Lehet akármilyen dühös egy ember, ilyenné nem szabadna változnia a szemének. Erre egyszerűen nem találok válaszokat, nem tudom felfogni, mi bajuk lehet velem.

Nem sok kocsi jár errefele, egy ellenben befordul a kisutcára, ahol éppen járok. Nem különösebben kerítek ennek nagy feneket, teljesen lekötnek a saját gondolataim. Az agyam csak akkor fúj riadót, mikor a fekete autó lelassít mellettem. Az első gondolatom a nagybácsira esik, rögtön menekülőre venném a figurát, ha bírná a lábam. Talán jobb is, hogy nem teszem. Amíg magabiztosnak látszom, nem vagyok olyan kiszolgáltatott. Lehúzódik az anyósülés felöli ablak, ami mögött nem ül senki. Bizonytalanul lejjebb hajolok, hogy benézzek a volán mögötti helyre.

Szerencsémre vagy sem, Derek ül bent. Bőrdzseki, napszemüveg… nagyon stílusos. Örülök, hogy volt ideje még a zaklatásom előtt felruházkodnia egy egész divatkatalógussal. A bőrdzsekit még megérteném, a napszemüveg viszont halál felesleges. Be van borulva teljesen, ráadásul az ég is nagyon morajlik.

- Nem kellene erőltetned a lábad. Hazaviszlek inkább.

- Elég jól rögzítették, nem hiszem, hogy baja lehet. – közlöm ridegen, majd tovább sétálok a járdán. Rendíthetetlenül a nyomomba ered.

- Nem tartom jó ötletnek. Miért nem hagyod, hogy elvigyelek? Ígérem, pontosan kiraklak ott, ahol kéred, aztán itt sem vagyok. – emeli meg a kezeit. – Ha nem akarod, hogy tudjam a címed, legalább a házad környékéig hadd vigyelek el.

- Persze, ezt mondod, aztán összekötve visszadobsz a nagybátyádnak. Köszönöm, hazatalálok egyedül. – rázom a fejem határozottan. Nincs olyan isten, hogy én valaha beszálljak abba az autóba.

- Rendben, figyelj! Én nem fogok könyörögni, nem fogom erőltetni. Felajánlottam. Még várok 2 percet, utána hazamegyek.  Ha bántani akarnálak, rég megtettem volna.

Igaza lehet. Végülis ő mentett meg nagyobbik Hale haragjától, akkor most miért bántana? Egyébként sem tettem semmit, hogy oka legyen rá. Kelletlenül a kilincsre csúsztatom a kezem, nagyon el kell gondolkodnom, mit akarok. A végső löketet a háttérben bombaként robbanó dörrenés adja meg, habozás nélkül nyitom ki az ajtót, majd be is csapom magam után. Derekre pillantok, aki értetlenül néz vissza rám.

- Mi van? – húzom fel a szemöldököm szúrós szemekkel.

- Semmi. – emeli meg védekezőn a kezeit, majd végre sikerül elindulnunk. Szerencsére Derek nem a beszédességéről híres, ezért az utunk meglehetősen csendesen telik. Pontosabban csendesen telne, ha az égi háború nem vívná csatáját ilyen intenzíven. A villámlások után szinte közvetlenül jönnek az ablakrengető dörgések, teljesen kiráz ettől a hideg. Összehúzom magamon a dzsekit, meg úgy az egész testemet, mintha kicsivel is biztonságosabb lenne ez a pozíció. Az eső megállíthatatlanul üti a szélvédőt, az ablaktörlő maximális fokozaton küzd ellene.

- Hova kell mennem pontosan? – kérdezi óvatosan, a merengésemből kizökkentve. Megrázom a fejem, hogy szellemileg is visszatérjek a viharháború helyszínéről.

- Wilson Street 412/B. – suttogom. Egy biccentéssel vette tudomásul, többet meg sem szólal. Sóhajtva az ablaknak dőlök, próbálom feldolgozni az elmúlt napok eseményeit. Hale-ék, Caleb, az egyedüllét… Ezt nem fogom bírni hosszútávon, szükségem van társaságra. Hiányzik Caleb. Hiányzik Zoe és a srácok Chicagoból. Tudtam, hogy lesz egy mélypont az életemben itt, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön. Vagy ez csak a költözés utáni pánik? Remélem, hamar elmúlik. Nagyon lehangoló érzés.

A semmiből hirtelen hatalmas durranással csap be közvetlenül mellettünk a villám. Nem bírom visszafogni a hangomat, egy rövidebb sikkantás kicsúszik a számon. Nagyon összerezzenek, kicsit meg is ugrom ültömben, amitől Derek szintén elveszti egy pillanatra a koncentrációját. Az autó kitér a másik sávba, ahol éppen egy busz közeledik felénk. Azonnal visszakapja a kormányt a megfelelő irányba, ezzel sikeresen megakadályozott egy esetleges balesetet. Köpni-nyelni nem tudok a sokktól, ez mára nekem túlzás. Reszketve pillantok ki az ablakon, és rögtön meg is látom az utcám címét az egyik ház sarkán.

- Állj!

A hangom nem túl erős, de bőven elég ahhoz, hogy befékezzen a csúszós úton. Másodjára zökkentem ki, de nem érdekel tovább. Nem bírok ebben a kocsiban ülni. Szakad az eső, dörög, villámlik, engem mindez akkor sem érdekel. Inkább gyalog teszem meg ezt a kis utat… vagy futva. Kivágom az ajtót, illedelmesen becsukom magam után, majd vissza se nézek. Az esőcseppek lassan folynak le az arcomon a könnyeimmel összemosódva. Azt hiszem, határozottan kijelenthetem; ez életem legszörnyűbb napja.

Őrültekháza (8. fejezet)

Azt hiszem, a legittasabb éjszakám után sem éreztem akkora fejfájást, mint a mai reggelen. Mintha 4 oldalról pumpálnák kifele a koponyámat. Pillanatok kérdése, mikor durran szét. A nap sugarai erőszakosan próbálnak átfurakodni a szemhéjaimon, nekem még így sincs elég energiám kinyitni. Olyan erőtlenek a végtagjaim, szinte meg sem bírom mozdítani őket. Mi van velem? A pontosabb kérdés; mi történt velem? Emlékszem, hogy az erdőben futottam, és egy éles fájdalom hasított a lábamba. Te jó ég, azok a karmok… kezdenek beugrani a dolgok. Valami leterített, talán eséskor üthettem be a fejemet. Az sem kizárt, hogy egy enyhe agyrázkódásom van. Várjunk már, hol a fenében vagyok egyáltalán? Egy nagyobb, puha ágyban fekszem, valószínűleg franciaágy. Kellemes, férfias illata van az ágyneműnek, biztosan nem kórházi ágy. Érzek magamon egy kellemes vastagságú plédet is, kicsit jobban magamra húzom. Nem érzek veszélyt, ezért nem akarok még felkelni. Jól esik pihenni. Halkan nyöszördülve átfordulok a másik oldalamra, automatikusan Alpháért nyúlnék, ha mellettem lenne. Nem valószínű, hogy otthon vagyok, így őt sem fogom meglelni. Sóhajtva a takarómat gyömöszölöm össze kicsit, legalább azt magamhoz ölelhetem. Igyekszem elnyomni a fejfájást, hátha vissza tudok még aludni. Egy érdekes beszélgetésre kapom fel a fejemet a hátam mögül. Egyik hang határozottan ismerős, a másikat sosem hallottam. Mindkettő férfi, az ismeretlennek valamivel mélyebb a hangszíne.

- Peter, komolyan?

- Most mi van? Elővigyázatosság, kedves unokaöcsém.

- Azt hiszed, egy kanimának árthat egy nyamvadt tükördarab? Egyébként is, tudod jól, hogy náluk ez nem így működik! Igazából… fogalmunk sincs, hogy működhet.

- Ahogy mondod! Gondolkodj egy kicsit, ha nekem elég volt Katet átváltoztatnom egy mély karmolással, egy kanima mire lehet képes? Szóval te csak ne kötözködj, talán ezzel a tükördarabbal mentem meg az életed.

- Mióta támaszkodsz bármi más eszközre? Omegaként nem bízol az erődben?

- Nagyon kötözködős kedvedben vagy, bár ennek inkább örülnöm kellne. Ez bizonyítja, hogy nem ártott meg a tegnapi kis éjszakai bunyó, úgyis kezdesz kijönni a formádból. Inkább térj vissza a kanimád ápolgatásához, velem ne is foglalkozz.

Kanima. Mért ismételgetik, hogy kanima? Hallottam már róla, egy mitológiai állat, de nem különösebben olvastam még utána. Egyáltalán rólam mondják mindezt? Miért lennék kanima? Jó ég, kik közé keveredtem?

Nagyon elhallgattak mögöttem, pedig mostanra feltornázták a kíváncsiságom. Megpróbálok erőt venni magamon, hogy felnyomjam magam ülésbe. Egy halk nyöszördülést képtelen vagyok magamba fojtani. Erre valószínűleg mindketten felkapják a fejüket. Pillanatokon belül érzem, hogy besüpped az ágy mellettem. Óvatosan nézek fel, és rögtön bele is akadok azokba a bizonyos zöldeskék íriszekbe.

- Hogy érzed magad? – nyújt felém egy pohár vizet egy tablettával. Mint valami kiéhezett kutya, úgy ugrok rá a kis ellátmányra. Mohón kortyolom a vizet, egy pillanatra még a gyógyszer is megakad a torkomon, viszont az újabb víztömeg után könnyen lecsúszik. Alig várom, hogy hasson.

- Hol vagyok? – a kérdését figyelmen kívül hagyva kérdezek vissza. Sosem jártam ehhez fokható helyen. Mint valami átalakított raktárépület. Nem a legbelakottabb, mit ne mondjak. Egy hosszú kanapé húzódik a hatalmas ablakok előtt, egy dohányzóasztal, fotelek, egyetlen franciaágy, szekrény és egy felfele vezető csigalépcső. Az utóbbi korlátjának dőlve áll tekintélyt parancsolón a másik férfi. Vélhetően Derek nagybátyja.
Valóban egy tükördarabot szorongat a kezében, aminek egy hegyesebb pontját az ádámcsutkájához bököd. Feltűnően helyes pasi, ezek szerint jó génekkel van megáldva a család. Talán valamivel izmosabb lehet az unokaöccsénél, magasságra viszont nem tudom megítélni őket. Jóval idősebb nálunk, súrolhatja a 40-et is, de ez egyáltalán nem hátrányként jelenik meg rajta. Egyszerűen egy tökéletesen érett férfi látványát nyújtja.

- Biztonságban. – zökkent ki Derek nyugodt hangja a töprengésemből – Ne aggódj, orvos is látott. Enyhe agyrázkódásod van, erre kaptál gyógyszert, a lábad pedig ellátták. Szerintem hamar rendbe jössz. - mondja lágyan, még egy halvány mosolyt is vélek felfedezni a szája sarkában. - Idehoztalak magamhoz, de most, hogy felkeltél, hazaviszlek, ha gondolod.

- Nagyon hálás lennék! – sóhajtok fel megkönnyebbülve. Azért valljuk be, ez egy elég frusztráló szituáció. Vadidegen emberek között egy vadidegen helyen ébredni… nem mellesleg egy egészen fenyegető probléma is szúrja a szemet a lépcső irányából.

- Szórakozol velem, ugye? Nem visszük sehova! Mi van, ha hazafele menet akar megtámadni? Komolyan képes lennél egy szűk légtérben maradni vele? Derek, ne most csalódjak benned!

Ledöbbentenek a nagybácsi szavai hallatán. Mi a fenét képzel el magáról? Nem is ismerjük egymást, sosem találkoztunk, ő meg kapásból pszichopatának állít be? Azért álljon meg a menet! Ezt nem hagyom szó nélkül. A fájdalmamat legyőzi az adrenalin, azonnal kimászok az ágyból. A bokámban érzem azt az erős fájdalmat, mint tegnap, ellenben a dühöm még ezt is simán elnyomja.

- Elnézést, de ki vagy te ahhoz, hogy bármit megítéljen rólam? Soha életemben nem láttalak, a pár perccel ezelőtti beszélgetésetekből sejtem a rokoni kapcsolatot, bár a kiállhatatlanságod szintén tökéletesen tükrözi a vérszerinti kapcsolatot. Az alma nem esett messze a fájától.

Felhúzza az egyik szemöldökét magasra, nem hitte, hogy visszamerek beszélni, még egy gúnyos kis vigyor is megjelenik a szája sarkában. Ha harc, hát legyen harc. Továbbra sem rettent meg egyik Hale tag sem.

- Ó, micsoda nagyszájú tanárok vannak manapság. Volt az a… hogy is hívták? Jennifer? Remélem, elég jól megleckéztetett ahhoz, hogy többé ne dőlj minden második tanár karjaiba a sebeidtől félholtan.

Hitetlenül megrázom a fejem. Szánalmas, hogy nem tud velem személyesen beszélni, egyszerűen átirányítja Derek felé a kommunikációt. Szép, egy férfi ne merne egy nála fiatalabb nővel vitatkozni.

- Nekem ehhez semmi közöm, ahhoz annál inkább, hogy miért állítasz be egy elmebeteg pszichopatának? Mi okom lenne bárkit is bántani? Nem tarthatsz itt, nem mondhatod meg, mit csináljak! Szóval én most szépen összepakolom a cuccaimat, és segítséggel vagy anélkül, de elmegyek!

A táskámat az egyik fotelben találom a kabátommal együtt, amit szó nélkül felkapok, majd bicegve a nagy, eltolható ajtók fele veszem az irányt. Éreztem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, így a nagyobbik Hale elém vágott, hogy elállja az utamat. Nagy termetével felém tornyosul jócskán, ilyen közelségben határozottan ijesztőbb, mint amíg csak távolról folyt a szócsatánk.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet elengednem.

- Engem az nem érdekel, miben nem vagy biztos. Én akkor is el fogok menni, ha belém vágod azt a tükördarabot. Hajrá, lássuk a Hale agresszivitást.

A kilincsre rakom a kezem, hogy elhúzzam az egyik ajtót, ellenben nagybácsi Hale morgásából ítélve nem tetszik neki. Hatalmas tenyerével csuklómra markol, háttal fordít az ajtónak, majd nekinyom. A szabad kezemmel igyekszem hátrább nyomni magamtól, viszont azt is hamar erős szorításába zárja, és a fejem mellé szorítja őket. Tehetetlenül vonaglok alatta, a lábaimmal próbálom ellökni magamtól. Már egész testével feszül nekem, esélyem sincs kiszabadulni alóla.

- Peter! – hallom meg a háta mögül Derek ideges hangját. Remélem, előbb vagy utóbb leszedi rólam ezt a hatalmas bikát, kicsit kezd fájni a szorítása.

- Ide figyelj, én nagyon jól tűröm a visszabeszélést, azt viszont kevésbé, ha akaratom ellenére történik valami. Ezért a saját érdekedben ajánlom, hogy feküdj szépen vissza az ágyba, és aludj tovább még egy kicsit, mintha mi sem történt volna. Esküszöm, semmi humorom itt tartani egy fiatal csitrit, akinek a szülei nem tanították meg, hogy tisztelje az idősebbeket. Most megadom a lehetőséget, hogy szó nélkül visszavonszold magad a helyedre, és még bocsánatot sem kell kérned. – suttogja fenyegetőn, dühtől csillogó szemekkel az enyéimbe nézve.

- Nekem bocsánatot? – nevetek fel hitetlenül. Akármilyen szorult a helyzet, meg kell tartanom a hidegvérem. Nem érezheti, hogy győzelemre áll. – Ha nem engedsz el két percen belül, a térdem olyan helyet látogat meg, amitől csak keresztapa lehetsz a továbbiakban. – felelem rezzenéstelen arccal. A tekintetét állom, egy pillanatra sem kapom félre. Törjön le a szarva, csak a szája hatalmas. Bántani meg úgysem fog, Derek nem fogja neki hagyni… vagyis ebbe a hitbe kapaszkodom perpillanat.

- Így állunk? Rendben, én felajánlottam az egyszerűbb utat. Nem kötelező elfogadni…

Ekkor jön el az idő, hogy minden vér kiszalad az ereimből. Szikrázó kék tekintetével a lelkemig hatol, mintha egy mélyről jövő sikítást akarna belőlem kicsikarni. Igen, az igazi szemszíne is kék, de ez más. Ez biztosan nem az eredeti. Látom, ahogy fokozatosan felveszi ezt a mélyebb, fényesebb színt, mintha egy filmből kivágott részlet lenne, és csak utómunkával készítették volna a jelenetet.

- Peter, elég! – zengi be a helyiséget Derek mennydörgő hangja. Egy hirtelen mozdulattal visszarántja a nagybátyját a vállánál fogva, így ő hátraesik. Hitetlenül mered fel rá, a szeme sem úgy csillog, mint pár pillanattal ezelőtt. Sokkal visszafogottabb és élethűbb; ez az igazi szeme. Derek védelmezőn elém áll, hogy véletlenül se eshessen nekem, így az ő tekintetét nem látom. Igazából nem is érdekel, csak el akarok innen tűnni, amilyen gyorsan lehet. Kihasználom a jelenlegi „meggyilkollak a szememmel” szituációt, és egy pillanat alatt kihúzom az egyik ajtót. A lábam őrülten fáj, de ez sem gátol meg a menekülésben, sokkal nagyobb bennem az élni akarás ösztön. Lassan eszmélnek fel szerencsémre, ezért gyorsan vissza is zárom az ajtót, majd mindent a hátam mögött hagyva szaladok ki az épületből, ahogy csak engedi a testem.

HItaly