SZÜNET!

Sziasztok!:)

Sajnálattal kell közölnöm, hogy ideiglenesen szünetel a blog. Igyekszem megoldani a problémát, és minél hamarabb visszatérni. Köszönöm a megértést!

HItaly

Vissza a nyeregbe (10. fejezet)

Szedd már össze magadat, Ariadne! Nem azért küzdöttél ennyit, hogy ilyen hamar bebukj! Pontosan tudtad, hogy lesznek nehézségek, kicsit jobban megtörtél, nincs semmi baj. Kiadtad magadból a fájdalmat, most már tessék leporolni magad és visszamászni a tanári székbe! Nem hagyhatom, hogy mindenki a földbe tiporjon ilyen egyszerűen, senki sem kaphatja meg ezt az örömöt. Olyan pláne nem, aki még csak nem is ismer. Egy mély, reszkető sóhajt követően megdörzsölöm erősen a szemeimet, egy kis puszit nyomok Twister fejére, majd leteszem magam mellé. Megsimítom a hátát, miközben a telefonomért nyúlok, ami mellettem hever a földön, képernyővel lefele. Szegény Caleb, csodálom, hogy nem indult útnak a hosszú reakció kihagyásom után. 7 nem fogadott hívás. Azonnal rákattintok a nevére, az sem érdekel, ha éppen órája van. Meg kell nyugtatnom, nem akarom, hogy egész nap miattam aggódjon.

- Ariadne! Végre a fenébe is, mi történt?! – szól bele kicsit indulatosabban. Összerezzenek a hangjától, váratlanul ér ez az erős dühössége.

- Sajnálom, Caleb! Nincs semmi baj, nyugodj meg! – válaszolom teljesen nyugodt hangszínen. Nem lenne tanácsos a zavartságommal is jobban ingerelni.

- Nyugodjak meg? Felhívsz teljes világvége hangulatban, aztán lecsapod a telefont és eltűnsz 2 órára!? Mi a frász folyik ott?

- Ne haragudj! – sóhajtok fel hosszan, kicsit megpróbálom húzni az időt, hogy kitaláljak valami hihető történetet. Addig senkinek nem beszélek az éjszakáról, amíg én magam sem értem meg legalább egy minimális szinten. Ami tegnap történt, az nem e világi. – Az egyik tanítványom nagyon pofátlan volt velem, aztán néhány barátja is nekikezdett szemtelenkedni. Nem bírtam el velük, az igazgatót kellett behívni, hogy elintézze őket, én pedig besokalltam… Annyira sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak… hirtelen megijedtem, és inkább hazajöttem, de az eső elkezdett esni, ezért meg kellett állnom, hogy csendesedjen a vihar. Így is sikerült ronggyá áznom, viszont megnyugodtam, nincs semmi baj!

Váó. Sosem volt erősségem a hazugság, pláne azoknak, akiket szeretek. Ez alkalommal mégis olyan lazán ment. Tudom, hogy ez nem egy orbitális hazugság, inkább csak kegyes. Szerencsétlennek pont nem az én bekattanásom hiányzik a mindennapjaiban. Messze van, tenni sem tud sokat, ez még inkább felidegesítené. Ráadásul, amíg én nem jövök rá, mi történt, nem lenne könnyű elmondani sem.

- Ó, Rio! – sóhajt fel halkan, kicsit megkönnyebbülve. Ezek szerint bevette. – Ezért igazán ne hibáztasd magad! Ahogy tapasztaltam, nagyon kedvelnek a legtöbbek, ilyen idióták pedig mindig lesznek. Tudni kell kézben tartani a dolgokat, és többé ezzel sem lesz baj. Maximálisan együtt tudok érezni, velem ugyanúgy megtörtént hasonló eset. Hidd el, hamar beletanulsz az irányításba. – suttogja sokkal kedvesebb, megnyugtatóbb hangot megütve. Még csak nem is az igazi problémában segít, mégis olyan jól esik csupán hallani a hangját. Sikerül a maradék idegességemet elhessegetnie.

- Tudom, igyekszem nagyon. – suttogom kicsit bűnbánó hangom. Utálok hazudni, de azért nem kellene elárulnom magamat.

- Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogsz! Sosem voltál az a megfutamodós fajta. Emlékszel, ha leesel a lóról, muszáj visszamásznod a nyeregbe, különben örökké félni fogsz tőle. Vegyél egy jó meleg fürdőt, frissítsd fel magad, és nyomás vissza a suliba!

- Oké, értettem. – sóhajtok fel. – Köszönöm, Caleb!

- Rendben leszel? – kérdezi halkan, óvatosan.

- Rendben leszek. Ha mégsem, úgyis te leszel az első, aki megtudja. – nevetek fel keserédesen. Ez sajnos tény. Magamtól nehezen oldom meg a dolgokat, viszont ő mindig itt van nekem.

~***~

Jót tett a meleg fürdő, nagyon is. Összeszedtem a gondolataimat, a végtagjaimat is kifagyasztottam. A bűntudatommal nem tudok mit kezdeni, igyekszem elnyomni a gondolattal, hogy alapvetően én se tudom, mi történt. Nem láttam még a sérülésem, fürdéskor nem mertem leszedni a fáslit. Nem mondták, mennyire ártana a varratnak a víz, ezért inkább kilógattam a kádból. El sem tudom képzelni, milyen vágás lehet, hogy néz ki, mi okozhatta… Egyelőre nem akarom tudni. Holnap elmegyek az orvoshoz, hogy nekem is elmondja, amit tudnom kell. Csak remélni merem, hogy Hale valóban orvoshoz vitt, nem saját maga látta el a sebet.

A telefonom 11 órát mutat, mikor beérek az iskola kapuján. Néhány kint ácsorgó diák kíváncsian kapja felém a tekintetét, de természetesen akadnak, akiket teljesen hidegen hagy az érkezésem. Célirányosan tartok a tanári felé. Sosem voltam vallásos, most mégis mindenféle imát elmormolva lépkedek a folyosón, hogy megtarthassam az állásomat.

- Miss Graham! – lép elém a semmiből Scott, amitől hátrálnom kell, bele ne ütközzek. – Minden rendben?

- Mr McCall. – pillantok fel rá. Nem a legmagasabb diák, mégis fel kell rá néznem. – Köszönöm az érdeklődést, minden rendben. Neked nem kellene órára menned? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Most jöttem ki, mivel a tanárnővel lenne órám, viszont nem jött be senki.

- Ó… - túrok a hajamba sóhajtva. Azt sem tudom, hol áll a fejem. – Menj vissza a terembe, megyek azonnal! – simítom meg a hátát, gyengéden a termük felé nyomom, mire biccentve tovább indul. Rendes srác ez a Scott, kifejezetten kedvelem. Remélem, nincs benne semmi rossz ügyben. Annyi lehetőség van számára az életben. Kár lenne érte.

Imáim kivételesen nem süket fülekre találtak. Semmi probléma nem volt, teljesen korrekt volt velem az igazgató. A kötözést látva még a fizetésemből sem von le kivételesen. Csupán egy szóbeli figyelmeztetést kaptam, jobbulást kívánt, és engedett is az órámra. Igaza lett Calebnek, jót tett, hogy nem otthon, a gondolataimba merülve töltöttem a napot. Teljesen elvonta a figyelmemet a tanítás, zökkenőmentesen vezettem le a maradék óráimat. Jól esett a diákok között lenni, szünetekben pedig jókat beszélgettem a kollégákkal. Pontban 2 órakor kellemesen elfáradva bicegek ki az udvarra. Mostanra ment ki valószínűleg teljesen a fájdalomcsillapító hatása, így már erősen megérzem a kellemetlen fájdalmat a seb körül, mikor ránehezedek. Tekintettel, hogy gyalog jöttem, nem sok választásom van, hogy menjek haza. Ha nagyon nem fogom bírni, esetleg buszra ülök.

- Miss Graham! – gurul mellém Scott a zöld motorjának ülésében ülve. Mi ez a nagy érdeklődés irántam ma?

- Scott? Miben segíthetek? - állok meg mellette felé fordulva.

- Elnézést, csak láttam, hogy baj van a lábával. Hazavihetem?

Meglep a kérdés, igazán nem számítottam erre a felajánlásra. Na, ezen el kell most gondolkodnom. Remélem, semmi olyan szándékot nem lát bele se ő, se senki más. Hát, egyszer engedhetek a csábításnak, úgy gondolom.

- Köszönöm, elfogadom. – veszem át a felém tartott sisakot. Felszállok mögé a motorra, bizonytalanul megkapaszkodom az oldalaiban, majd hangos bőgéssel hagyjuk ott az iskolást. Nehezen sikerül túlharsognom a járművet, pár házzal tovább is gurulunk a kelleténél.

- Sajnálom, ilyenkor főleg az útra koncentrálok. – támaszkodik le a lábaival nevetve.

- Semmi gond, köszönöm a fuvart! – mosolygok rá kedvesen. Könnyedén lepattanok mögüle, a sisakot levétel után visszaadom neki.

- Megenged egy kérdést, Tanárnő? – húzza fel a bukójának plexijét, hogy rám nézhessen.

- Természetesen, figyelek. – döntöm hátra kicsit a fejem, hogy rendbe rázzam a hajamat.

- Biztos jól van? Nem érzi magát… furcsán?

- Hogy érted ezt? – nézek vissza rá értetlenül. Nem szeretem a burkolt célzásokat, tessék a tárgyra térni!

- Nem alszik rosszul, nem veri le a víz, esetleg nem érez valamiféle… agressziót?

Tágra nyílt szemekkel bámulok rá, még a feltételezést sem tudom elképzelni, hogyan találta ki. Esetleg a tegnap estére akar utalni? Egyáltalán honnan tudhat róla ilyen hamar? Derek már felkereshette?

- Jól vagyok, Scott! Ne aggódj miattam. Inkább próbálj meg több időt szentelni a tanulásnak! A jegyeiden van mit alakítani. Ne feledd, ez a legfontosabb éved! Kérlek, ne lógj ilyen sokat. Értem én, hogy edzések vannak, meccsek, a barátok és szinte minden fontosabb az iskolánál, de ennek nem lesz jó vége. Annyira okos vagy, látom, hogy megvannak a céljaid, viszont ezért tenned kell. Biztos vagyok benne, hogy sokan lennénk, akik hozzád vinnénk a beteg vagy sérült állatainkat. – mosolygok rá bíztatón. – Kevés manapság a jó állatorvos.

- Igyekszem nagyon. – sóhajt fel lemondón. Nem erről akart beszélni, látom rajta. – Köszönöm a tanácsot. – hajtja le a plexijét, majd berúgja a motorját.

- Még valami, Scott! – kapom el a karját. – Ehhez ugyan nincs közöm, de próbáld meg kicsit jobban megválogatni a barátaidat. Itt nem Stilesra gondolok vagy Lydiára. Nem is a gimnáziumi barátaidra. Inkább az ezen kívüliekre…

Nem látom a szemét, reakciót sem kapok egy biccentésen kívül. Miután elengedem a kezét, rögtön felkapja a lábait, és elszáguld mellőlem. Hitetlenül megrázom a fejem. Félek, hogy ez sosem fog igazán változni. Derek mindig bekavar. Miért kever bele egy ártatlan diákot is a mocskos ügyeibe? Esküszöm, ez a Hale család fog nekem agyvérzést okozni a közeljövőben. Ellenben attól tartok, csupán ők adhatnak választ a kérdéseimre. Eljött az ideje a kutatásnak. Már tudom, hol kell kezdenem…

Sziasztok! :)

Sajnálom a sok késést, tényleg! :( Annyi dolgom van mostanában, nehéz ez a 11. osztály... hát mi lesz még jövőre. Mindenesetre meghoztam a részt, ami nem lett túl izgalmas, de ígérem, a következővel már rátérek a főszálra, Derek is többet fog szerepelni, nagyon igyekszem az elvárásoknak megfelelően teljesíteni! :)

HItaly

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet II/II)

Óvatosan magam mögé pillantok, de szerencsére senki sem követ. A nagy esőben a kocsit sem látom. Nagy hévvel esek be a házamba, majd az ajtónak támaszkodva próbálom összeszedni magamat. Mit ne mondjak, ez nem megy olyan könnyen. Sírva csúszok végig az ajtó mentén, most tör ki rajtam igazán minden. Nem tudom abbahagyni a zokogást, a könnyek megállíthatatlanul törnek utat maguknak, szinte égetik a kihűlt testemet. Átfagytam, reszketek, de nem vagyok benne biztos, hogy ennek csak a fázás az oka. 1 hete vagyok itt, mégis annyi minden történt. Nem értem, miért az újonccal kell játszani? Hale-ék megunták az itteni lakosokat, új húst vártak? Istenem, bár kitörölhetném ezt az egészet! Nem akarok itt maradni! Egyedül vagyok, magányos vagyok, haza akarok menni! Az sem érdekel, ha a szüleim nyakán fogok lógni 40 éves koromig, vagy egy lepukkant bárba leszek pincérnő, nem érdekel! Keresek megoldást, muszáj kitalálnom valamit, én ezt nem fogom bírni a továbbiakban. Nem vagyok ehhez elég erős.

A sírás lankad, mostanra inkább csak némán folynak a könnyeim. A fejem csordultig tele van mindenféle gondolattal, amitől olyan nehéznek és fájdalmasnak érzem. Bezzeg, ha otthon lennék… Ilyenkor biztosan lenne már társaságom, aki segítene megnyugodni. Ebben a pillanatban pedig még Calebet sem tudom felhívni, hiszen, mint minden normális ember, dolgozik. Bele se akarok gondolni, mi lesz az én sorsom azok után, hogy nem szóltam be a mai napi kiesésem okáról. Csupán reménykedhetek, hogy nem rúgnak ki páros lábbal. Őszintén szólva most ez sem érdekel. Hátha könnyebb lesz innen elmenni, ha elbocsájtanak, és nem én mondok fel.

Egy meleg, bundás test simul a kezem alá, amire sikerül felkapnom a fejemet. Twister néz fel rám a nagy szemeivel, amitől valamennyire enyhül a görcsbe rándult testhelyzetem. Ő az egyetlen örömforrásom ezen a helyen. Ő az, aki mellettem van, amikor csak kell. Halvány mosollyal megsimogatom a hátát, az álla alatt is megvakargatom, tudom, hogy nagyon szereti. Halk dorombolással hálálja meg a kis gesztust, majd felugrik az ölembe. Nem különösebben törődik a nedves ruházatommal, felmászik a hasamon, egészen a mellkasomra kapaszkodik fel, kis fejét a nyakamhoz dörgöli, próbál nagyon bújni hozzám. Mintha érezné, hogy erre van igazán szükségem. Magamhoz ölelem pici testét, olyan jó meleg és puha.

- Köszönöm, picúrom! – suttogom reszketve. Kicsit sikerül megnyugtatnia, a levegővételem is egészen rendszereződik. Egy mély sóhaj után a táskám után nyúlok, amiből kiveszem a telefonomat. Egy csörgetésből vagy sms-ből nem lehet baj. Ha órája van, biztos lenémítja a telefonját.

„Halihó, szépfiú! :) Nem akarlak zavarni, ne haragudj, de fel tudnál majd hívni?”

Nem várok azonnal választ, ezért visszadobom a táskámba a készüléket, ami pillanatok múlva csipog egyet. Mi a fene? Ez azért túl gyors reakció, főleg, ha iskolában van.

„Kémia dolgozat van éppen… :P”

Nem bírok elnyomni egy halvány mosolyt, a fejemet is megrázom. Unatkozik dogák alatt a drága lélek, mégsem lehet nála olyan könnyen puskázni. Talán a harmadik szemével, vagy szuper hallásával hallja meg a legkisebb papírsercegést is.

„Akkor figyeljen oda, Tanár Úr! Szégyellje magát, milyen példát mutat a diákoknak?!”

„Már csak 5 perc van szünetig, alig írják még páran. :D Azonnal felhívlak, addig ne tűnj el! ;)”

Hátradöntöm a fejem az ajtónak, Twistert közben egy pillanatra sem engedem el, aki kitartóan bújik hozzám. A kis hátát simogatom lassan az egyik kezemmel, a másikban a telefont tartom. Nagyon szuggerálom a képernyőt, hogy végre villanjon fel Caleb mosolygós arca a hívást jelző gombok felett. Türelmetlenül dobolok a lábammal, olyan nehezen akar múlni ez a kevés idő. Szinte fényévek telnek el számomra, mire végre megszólal a csengőhangom az ő nevével felvillanva.

- Ennyire hiányzom? – szól bele jókedvűen. Istenem, alig 2 napja nem hallottam a hangját, most mégis másképp hat. Annyira torz, távoli. Olyan erősen érezteti a telefon ezt a nagy távolságot közöttünk. Érzem, hogy nincs mellettem. Gyenge lelkemnek nem kell több, újra halk zokogásba török ki, meg sem próbálom visszafogni magam. – Hé, Rio! Mi történt? Mi a baj?

Érzem az aggodalmat és a féltést a hangjában, ennek ellenére egy megnyugtató szót sem bírok kibökni neki. A mobilt az ölembe ejtem, véletlenül még a piros kis telefon ikonhoz is úgy érek hozzá, hogy megszakad a vonal. Nem tudom, mit kellene tennem. Caleb hangja csak jobban felzaklat. Ez az egész helyzet egy rémálom. Sosem szoktam ilyen törékeny és érzékeny lenni, ebben a pillanatban viszont minden felém kerekedik. Félelem, düh, magány, bánat. Képtelen vagyok harcolni ellenük, ők így együtt könnyedén maguk alá gyűrnek. Érzem minden egyes ütésüket mélyen a lelkemben. Elégedetten rugdosnak oldalba, miközben mindenfélét a fejemhez vágnak, nem törődve a ténnyel, hogy a könnyeim által vérzek el a földön. Az egyetlen reményem és vigaszom perpillanat ez a pici, hófehér tünemény, aki a szeretetteljes bújásával próbál vigasztalni.

Eső mosta könnycseppek (9. fejezet I/II)

Elveszetten bicegek az utcákon, fogalmam sincs, merre járhatok. A város ezen részén még nem volt alkalmam járni. Őrülten fáj a lábam, de nem állhatok meg. Csodálom, hogy az az elmebeteg még nem rohant utánam. Mit akarnak ezek tőlem? Ebben a szituációban úgy hiszem, én vagyok az áldozat! Mégis az én torkomnak ugranak neki. Te jó ég, mire lehetnek képesek Hale-ék? Valamit rejtegetnek, ebben biztos vagyok. Lehet akármilyen dühös egy ember, ilyenné nem szabadna változnia a szemének. Erre egyszerűen nem találok válaszokat, nem tudom felfogni, mi bajuk lehet velem.

Nem sok kocsi jár errefele, egy ellenben befordul a kisutcára, ahol éppen járok. Nem különösebben kerítek ennek nagy feneket, teljesen lekötnek a saját gondolataim. Az agyam csak akkor fúj riadót, mikor a fekete autó lelassít mellettem. Az első gondolatom a nagybácsira esik, rögtön menekülőre venném a figurát, ha bírná a lábam. Talán jobb is, hogy nem teszem. Amíg magabiztosnak látszom, nem vagyok olyan kiszolgáltatott. Lehúzódik az anyósülés felöli ablak, ami mögött nem ül senki. Bizonytalanul lejjebb hajolok, hogy benézzek a volán mögötti helyre.

Szerencsémre vagy sem, Derek ül bent. Bőrdzseki, napszemüveg… nagyon stílusos. Örülök, hogy volt ideje még a zaklatásom előtt felruházkodnia egy egész divatkatalógussal. A bőrdzsekit még megérteném, a napszemüveg viszont halál felesleges. Be van borulva teljesen, ráadásul az ég is nagyon morajlik.

- Nem kellene erőltetned a lábad. Hazaviszlek inkább.

- Elég jól rögzítették, nem hiszem, hogy baja lehet. – közlöm ridegen, majd tovább sétálok a járdán. Rendíthetetlenül a nyomomba ered.

- Nem tartom jó ötletnek. Miért nem hagyod, hogy elvigyelek? Ígérem, pontosan kiraklak ott, ahol kéred, aztán itt sem vagyok. – emeli meg a kezeit. – Ha nem akarod, hogy tudjam a címed, legalább a házad környékéig hadd vigyelek el.

- Persze, ezt mondod, aztán összekötve visszadobsz a nagybátyádnak. Köszönöm, hazatalálok egyedül. – rázom a fejem határozottan. Nincs olyan isten, hogy én valaha beszálljak abba az autóba.

- Rendben, figyelj! Én nem fogok könyörögni, nem fogom erőltetni. Felajánlottam. Még várok 2 percet, utána hazamegyek.  Ha bántani akarnálak, rég megtettem volna.

Igaza lehet. Végülis ő mentett meg nagyobbik Hale haragjától, akkor most miért bántana? Egyébként sem tettem semmit, hogy oka legyen rá. Kelletlenül a kilincsre csúsztatom a kezem, nagyon el kell gondolkodnom, mit akarok. A végső löketet a háttérben bombaként robbanó dörrenés adja meg, habozás nélkül nyitom ki az ajtót, majd be is csapom magam után. Derekre pillantok, aki értetlenül néz vissza rám.

- Mi van? – húzom fel a szemöldököm szúrós szemekkel.

- Semmi. – emeli meg védekezőn a kezeit, majd végre sikerül elindulnunk. Szerencsére Derek nem a beszédességéről híres, ezért az utunk meglehetősen csendesen telik. Pontosabban csendesen telne, ha az égi háború nem vívná csatáját ilyen intenzíven. A villámlások után szinte közvetlenül jönnek az ablakrengető dörgések, teljesen kiráz ettől a hideg. Összehúzom magamon a dzsekit, meg úgy az egész testemet, mintha kicsivel is biztonságosabb lenne ez a pozíció. Az eső megállíthatatlanul üti a szélvédőt, az ablaktörlő maximális fokozaton küzd ellene.

- Hova kell mennem pontosan? – kérdezi óvatosan, a merengésemből kizökkentve. Megrázom a fejem, hogy szellemileg is visszatérjek a viharháború helyszínéről.

- Wilson Street 412/B. – suttogom. Egy biccentéssel vette tudomásul, többet meg sem szólal. Sóhajtva az ablaknak dőlök, próbálom feldolgozni az elmúlt napok eseményeit. Hale-ék, Caleb, az egyedüllét… Ezt nem fogom bírni hosszútávon, szükségem van társaságra. Hiányzik Caleb. Hiányzik Zoe és a srácok Chicagoból. Tudtam, hogy lesz egy mélypont az életemben itt, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön. Vagy ez csak a költözés utáni pánik? Remélem, hamar elmúlik. Nagyon lehangoló érzés.

A semmiből hirtelen hatalmas durranással csap be közvetlenül mellettünk a villám. Nem bírom visszafogni a hangomat, egy rövidebb sikkantás kicsúszik a számon. Nagyon összerezzenek, kicsit meg is ugrom ültömben, amitől Derek szintén elveszti egy pillanatra a koncentrációját. Az autó kitér a másik sávba, ahol éppen egy busz közeledik felénk. Azonnal visszakapja a kormányt a megfelelő irányba, ezzel sikeresen megakadályozott egy esetleges balesetet. Köpni-nyelni nem tudok a sokktól, ez mára nekem túlzás. Reszketve pillantok ki az ablakon, és rögtön meg is látom az utcám címét az egyik ház sarkán.

- Állj!

A hangom nem túl erős, de bőven elég ahhoz, hogy befékezzen a csúszós úton. Másodjára zökkentem ki, de nem érdekel tovább. Nem bírok ebben a kocsiban ülni. Szakad az eső, dörög, villámlik, engem mindez akkor sem érdekel. Inkább gyalog teszem meg ezt a kis utat… vagy futva. Kivágom az ajtót, illedelmesen becsukom magam után, majd vissza se nézek. Az esőcseppek lassan folynak le az arcomon a könnyeimmel összemosódva. Azt hiszem, határozottan kijelenthetem; ez életem legszörnyűbb napja.

Őrültekháza (8. fejezet)

Azt hiszem, a legittasabb éjszakám után sem éreztem akkora fejfájást, mint a mai reggelen. Mintha 4 oldalról pumpálnák kifele a koponyámat. Pillanatok kérdése, mikor durran szét. A nap sugarai erőszakosan próbálnak átfurakodni a szemhéjaimon, nekem még így sincs elég energiám kinyitni. Olyan erőtlenek a végtagjaim, szinte meg sem bírom mozdítani őket. Mi van velem? A pontosabb kérdés; mi történt velem? Emlékszem, hogy az erdőben futottam, és egy éles fájdalom hasított a lábamba. Te jó ég, azok a karmok… kezdenek beugrani a dolgok. Valami leterített, talán eséskor üthettem be a fejemet. Az sem kizárt, hogy egy enyhe agyrázkódásom van. Várjunk már, hol a fenében vagyok egyáltalán? Egy nagyobb, puha ágyban fekszem, valószínűleg franciaágy. Kellemes, férfias illata van az ágyneműnek, biztosan nem kórházi ágy. Érzek magamon egy kellemes vastagságú plédet is, kicsit jobban magamra húzom. Nem érzek veszélyt, ezért nem akarok még felkelni. Jól esik pihenni. Halkan nyöszördülve átfordulok a másik oldalamra, automatikusan Alpháért nyúlnék, ha mellettem lenne. Nem valószínű, hogy otthon vagyok, így őt sem fogom meglelni. Sóhajtva a takarómat gyömöszölöm össze kicsit, legalább azt magamhoz ölelhetem. Igyekszem elnyomni a fejfájást, hátha vissza tudok még aludni. Egy érdekes beszélgetésre kapom fel a fejemet a hátam mögül. Egyik hang határozottan ismerős, a másikat sosem hallottam. Mindkettő férfi, az ismeretlennek valamivel mélyebb a hangszíne.

- Peter, komolyan?

- Most mi van? Elővigyázatosság, kedves unokaöcsém.

- Azt hiszed, egy kanimának árthat egy nyamvadt tükördarab? Egyébként is, tudod jól, hogy náluk ez nem így működik! Igazából… fogalmunk sincs, hogy működhet.

- Ahogy mondod! Gondolkodj egy kicsit, ha nekem elég volt Katet átváltoztatnom egy mély karmolással, egy kanima mire lehet képes? Szóval te csak ne kötözködj, talán ezzel a tükördarabbal mentem meg az életed.

- Mióta támaszkodsz bármi más eszközre? Omegaként nem bízol az erődben?

- Nagyon kötözködős kedvedben vagy, bár ennek inkább örülnöm kellne. Ez bizonyítja, hogy nem ártott meg a tegnapi kis éjszakai bunyó, úgyis kezdesz kijönni a formádból. Inkább térj vissza a kanimád ápolgatásához, velem ne is foglalkozz.

Kanima. Mért ismételgetik, hogy kanima? Hallottam már róla, egy mitológiai állat, de nem különösebben olvastam még utána. Egyáltalán rólam mondják mindezt? Miért lennék kanima? Jó ég, kik közé keveredtem?

Nagyon elhallgattak mögöttem, pedig mostanra feltornázták a kíváncsiságom. Megpróbálok erőt venni magamon, hogy felnyomjam magam ülésbe. Egy halk nyöszördülést képtelen vagyok magamba fojtani. Erre valószínűleg mindketten felkapják a fejüket. Pillanatokon belül érzem, hogy besüpped az ágy mellettem. Óvatosan nézek fel, és rögtön bele is akadok azokba a bizonyos zöldeskék íriszekbe.

- Hogy érzed magad? – nyújt felém egy pohár vizet egy tablettával. Mint valami kiéhezett kutya, úgy ugrok rá a kis ellátmányra. Mohón kortyolom a vizet, egy pillanatra még a gyógyszer is megakad a torkomon, viszont az újabb víztömeg után könnyen lecsúszik. Alig várom, hogy hasson.

- Hol vagyok? – a kérdését figyelmen kívül hagyva kérdezek vissza. Sosem jártam ehhez fokható helyen. Mint valami átalakított raktárépület. Nem a legbelakottabb, mit ne mondjak. Egy hosszú kanapé húzódik a hatalmas ablakok előtt, egy dohányzóasztal, fotelek, egyetlen franciaágy, szekrény és egy felfele vezető csigalépcső. Az utóbbi korlátjának dőlve áll tekintélyt parancsolón a másik férfi. Vélhetően Derek nagybátyja.
Valóban egy tükördarabot szorongat a kezében, aminek egy hegyesebb pontját az ádámcsutkájához bököd. Feltűnően helyes pasi, ezek szerint jó génekkel van megáldva a család. Talán valamivel izmosabb lehet az unokaöccsénél, magasságra viszont nem tudom megítélni őket. Jóval idősebb nálunk, súrolhatja a 40-et is, de ez egyáltalán nem hátrányként jelenik meg rajta. Egyszerűen egy tökéletesen érett férfi látványát nyújtja.

- Biztonságban. – zökkent ki Derek nyugodt hangja a töprengésemből – Ne aggódj, orvos is látott. Enyhe agyrázkódásod van, erre kaptál gyógyszert, a lábad pedig ellátták. Szerintem hamar rendbe jössz. - mondja lágyan, még egy halvány mosolyt is vélek felfedezni a szája sarkában. - Idehoztalak magamhoz, de most, hogy felkeltél, hazaviszlek, ha gondolod.

- Nagyon hálás lennék! – sóhajtok fel megkönnyebbülve. Azért valljuk be, ez egy elég frusztráló szituáció. Vadidegen emberek között egy vadidegen helyen ébredni… nem mellesleg egy egészen fenyegető probléma is szúrja a szemet a lépcső irányából.

- Szórakozol velem, ugye? Nem visszük sehova! Mi van, ha hazafele menet akar megtámadni? Komolyan képes lennél egy szűk légtérben maradni vele? Derek, ne most csalódjak benned!

Ledöbbentenek a nagybácsi szavai hallatán. Mi a fenét képzel el magáról? Nem is ismerjük egymást, sosem találkoztunk, ő meg kapásból pszichopatának állít be? Azért álljon meg a menet! Ezt nem hagyom szó nélkül. A fájdalmamat legyőzi az adrenalin, azonnal kimászok az ágyból. A bokámban érzem azt az erős fájdalmat, mint tegnap, ellenben a dühöm még ezt is simán elnyomja.

- Elnézést, de ki vagy te ahhoz, hogy bármit megítéljen rólam? Soha életemben nem láttalak, a pár perccel ezelőtti beszélgetésetekből sejtem a rokoni kapcsolatot, bár a kiállhatatlanságod szintén tökéletesen tükrözi a vérszerinti kapcsolatot. Az alma nem esett messze a fájától.

Felhúzza az egyik szemöldökét magasra, nem hitte, hogy visszamerek beszélni, még egy gúnyos kis vigyor is megjelenik a szája sarkában. Ha harc, hát legyen harc. Továbbra sem rettent meg egyik Hale tag sem.

- Ó, micsoda nagyszájú tanárok vannak manapság. Volt az a… hogy is hívták? Jennifer? Remélem, elég jól megleckéztetett ahhoz, hogy többé ne dőlj minden második tanár karjaiba a sebeidtől félholtan.

Hitetlenül megrázom a fejem. Szánalmas, hogy nem tud velem személyesen beszélni, egyszerűen átirányítja Derek felé a kommunikációt. Szép, egy férfi ne merne egy nála fiatalabb nővel vitatkozni.

- Nekem ehhez semmi közöm, ahhoz annál inkább, hogy miért állítasz be egy elmebeteg pszichopatának? Mi okom lenne bárkit is bántani? Nem tarthatsz itt, nem mondhatod meg, mit csináljak! Szóval én most szépen összepakolom a cuccaimat, és segítséggel vagy anélkül, de elmegyek!

A táskámat az egyik fotelben találom a kabátommal együtt, amit szó nélkül felkapok, majd bicegve a nagy, eltolható ajtók fele veszem az irányt. Éreztem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, így a nagyobbik Hale elém vágott, hogy elállja az utamat. Nagy termetével felém tornyosul jócskán, ilyen közelségben határozottan ijesztőbb, mint amíg csak távolról folyt a szócsatánk.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet elengednem.

- Engem az nem érdekel, miben nem vagy biztos. Én akkor is el fogok menni, ha belém vágod azt a tükördarabot. Hajrá, lássuk a Hale agresszivitást.

A kilincsre rakom a kezem, hogy elhúzzam az egyik ajtót, ellenben nagybácsi Hale morgásából ítélve nem tetszik neki. Hatalmas tenyerével csuklómra markol, háttal fordít az ajtónak, majd nekinyom. A szabad kezemmel igyekszem hátrább nyomni magamtól, viszont azt is hamar erős szorításába zárja, és a fejem mellé szorítja őket. Tehetetlenül vonaglok alatta, a lábaimmal próbálom ellökni magamtól. Már egész testével feszül nekem, esélyem sincs kiszabadulni alóla.

- Peter! – hallom meg a háta mögül Derek ideges hangját. Remélem, előbb vagy utóbb leszedi rólam ezt a hatalmas bikát, kicsit kezd fájni a szorítása.

- Ide figyelj, én nagyon jól tűröm a visszabeszélést, azt viszont kevésbé, ha akaratom ellenére történik valami. Ezért a saját érdekedben ajánlom, hogy feküdj szépen vissza az ágyba, és aludj tovább még egy kicsit, mintha mi sem történt volna. Esküszöm, semmi humorom itt tartani egy fiatal csitrit, akinek a szülei nem tanították meg, hogy tisztelje az idősebbeket. Most megadom a lehetőséget, hogy szó nélkül visszavonszold magad a helyedre, és még bocsánatot sem kell kérned. – suttogja fenyegetőn, dühtől csillogó szemekkel az enyéimbe nézve.

- Nekem bocsánatot? – nevetek fel hitetlenül. Akármilyen szorult a helyzet, meg kell tartanom a hidegvérem. Nem érezheti, hogy győzelemre áll. – Ha nem engedsz el két percen belül, a térdem olyan helyet látogat meg, amitől csak keresztapa lehetsz a továbbiakban. – felelem rezzenéstelen arccal. A tekintetét állom, egy pillanatra sem kapom félre. Törjön le a szarva, csak a szája hatalmas. Bántani meg úgysem fog, Derek nem fogja neki hagyni… vagyis ebbe a hitbe kapaszkodom perpillanat.

- Így állunk? Rendben, én felajánlottam az egyszerűbb utat. Nem kötelező elfogadni…

Ekkor jön el az idő, hogy minden vér kiszalad az ereimből. Szikrázó kék tekintetével a lelkemig hatol, mintha egy mélyről jövő sikítást akarna belőlem kicsikarni. Igen, az igazi szemszíne is kék, de ez más. Ez biztosan nem az eredeti. Látom, ahogy fokozatosan felveszi ezt a mélyebb, fényesebb színt, mintha egy filmből kivágott részlet lenne, és csak utómunkával készítették volna a jelenetet.

- Peter, elég! – zengi be a helyiséget Derek mennydörgő hangja. Egy hirtelen mozdulattal visszarántja a nagybátyját a vállánál fogva, így ő hátraesik. Hitetlenül mered fel rá, a szeme sem úgy csillog, mint pár pillanattal ezelőtt. Sokkal visszafogottabb és élethűbb; ez az igazi szeme. Derek védelmezőn elém áll, hogy véletlenül se eshessen nekem, így az ő tekintetét nem látom. Igazából nem is érdekel, csak el akarok innen tűnni, amilyen gyorsan lehet. Kihasználom a jelenlegi „meggyilkollak a szememmel” szituációt, és egy pillanat alatt kihúzom az egyik ajtót. A lábam őrülten fáj, de ez sem gátol meg a menekülésben, sokkal nagyobb bennem az élni akarás ösztön. Lassan eszmélnek fel szerencsémre, ezért gyorsan vissza is zárom az ajtót, majd mindent a hátam mögött hagyva szaladok ki az épületből, ahogy csak engedi a testem.

HItaly

Műsorváltozás!

Sziasztok! :)

Szeretnék veletek valamit megosztani. A suli hamarosan eljön. :( Én is szörnyen sajnálom, hogy vége a nyárnak, nagyon fog hiányozni. Nem mintha bármi változna, unalmamban én nem a padra firkálok, inkább mindenféle történetet írogatok a füzeteimbe. :P Ne aggódjatok egy pillanatig se, NEM lesz vége a blognak a továbbiakban. Imádom a Teen Wolfot, imádom Dereket és az egész sztorit. Rengeteg ötletem van, alig várom, hogy láthassátok már. A változás csupán annyi, hogy a részek nem kedden, hanem HÉTVÉGÉN várhatóak. Több időm lesz írni, átnézni, hogy tényleg minőségi munkát adjak ki a kezemből. Számomra a legfontosabb, hogy élvezzétek az írásom, hogy ne kelljen minden második mondatban belebotlanotok hibába és persze a tartalom sem utolsó. Szóval, aki közém és a blogolás közé mer állni, annak Derekkel gyűlik meg a baja! :3

A lényeg, hogy továbbra is várhatók a részek, viszont hétvégén érdemes legfőképp benézni. :) További jó olvasást! Nyugodtan írjatok véleményt, esetleg kívánságokat, zeneötleteket. Köszönöm, hogy velem vagytok! <3

HItaly:)

Valami nagy baj van (7. fejezet)

Olyan hirtelen eltelt ez a hét. Alig nézek fel a jegyzeteimből és már el is érkezett a vasárnap. Érdekes hetem volt, sok tapasztalatot sikerült összegyűjtenem. A kollégákkal nagyon jóba lettem, a diákok szintén megkedveltek vagy megutáltak. A lényeg, hogy elhelyeztek egy csoportban, aztán ez még alakulhat bármelyik irányba. Bátran ki merem jelenteni, szerintem határozottan sikerült beilleszkednem. Jól érzem magam itt, mindenki annyira befogadó és segítőkész velem, egy szavam nem lehet a környezetemre. Boldog vagyok, hogy megtaláltam ezt az állást, itt remek helyem lesz a továbbiakban is. Ráadásul találkoztam szombaton egy nálam picit fiatalabb, egyetemi társasággal. Velük talán megtalálhatom a közös hangot, így nem maradok egyedül. Nos, igen, az egésznek a hátránya, hogy Caleb ma utazik haza. Ez még egy nehezen megfutható kör lesz. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez. Felkelt velem korán, reggelit csinált, ebédet is készített a suliba, megkaptam a fejmosást, ha nem ettem meg. Mellettem volt, segített mindenben, meghallgatta a problémámat, velem együtt örült a sikereimnek. Fel sem tudom még dolgozni, mennyire fog hiányozni. Annyira szégyellem, hogy kezdetben keveset voltam vele szellemileg, de ezen hamar változtattam.

Azon az ominózus reggelen, mikor Derekkel szemtől szembe álltam, minden megváltozott. Nem beszéltem róla senkinek, egyszerűen el akarom felejteni, semmi közöm hozzá. Akármennyire böki a csőrömet, hogy Scott-ték alig figyelnek a tanulásra, nem tehetek semmit. Stiles minden órámon bűntények helyszíneit vizsgálja képeken, majd Maliaval beszéli meg hátrafordulva hozzá. Lydia a laptopján nézelődik, Scott Kirával beszélget, iskola után mindenki rohan a dolgára. Próbálom őket kordában tartani legalább a gimiben, de kezelhetetlenek, valamitől teljesen be vannak zsongva. Nem feltétlenül gondolom, hogy jó dologról van szó. Ez a figyelmetlenség erősen meglátszódik a jegyeiken is, aminek nem örülök. Ez az utolsó évük, most kell igazán megnyomniuk a tanulást. Talán egy szóbeli szaktanári figyelmeztetés kicsit észhez téríti őket. Holnap ez ügyben intézkedni fogok. Perpillanat van rosszabb, amire koncentrálnom kell.

- Nagyon későn fogsz hazaérni. – pillantok fel Calebre, aki a nappaliban csekkolja le gyorsan a már bepakolt sporttáskáját.

- Lettivel átvészeljük. – legyint hanyagul. Igen, Letti az a bizonyos metálszürke terepjárója.

- Nem is aggódom, Letti lesz a legjobb társaság számodra! – bólogatok egyetértőn, miközben már az ötödik szendvicset kezdem kenni.

- Rio, hány hétre pakolsz? – néz rám nevetve. Oké, egy kicsit túlzásba estem.

- Most miért? 5 órás az út, minden órára jut egy szendvics. – suttogom sóhajtva, a kést letéve megtámaszkodom a pulton. Kezdem felfogni agyilag is, hogy egyedül maradok újra.

- Na, Rio! – jön be a konyhába, gyengéden megsimítja az oldalaimat – Nincs semmi baj! Bármi baj van, vagy segítség kell, nyugodtan hívj fel. Tudod, a Skype a barátunk. – suttogja a fülembe mosolyogva. Egy reszkető sóhaj után veszek erőt magamon, hogy felé forduljak. Szorosan átölelem a nyakát, olyan nehéz elengedni újra.

- Ugye te is felhívsz néha? – fúrom a fejem a vállába, nagyon igyekszem visszafojtani a könnyeimet.

- Egy perc nyugtod se lesz tőlem, ezt megígérhetem. – simítja hátra a hajamat egy kézzel – A tegnapi egyetemista banda nekem úgy tűnt, megkedvelt téged, próbálj közelebb kerülni hozzájuk. Bölcsészkarosok mind, tuti jól kijössz velük, és amíg ez alakul, mi itt leszünk neked, Twisterről nem is beszélve.

- Tudom. Köszönök mindent, Caleb! Sosem fogom tudni meghálálni ezt az 1 hetet, ami alatt összeraktál lelkileg. Örülök, hogy sikerült tisztáznunk a helyzetet, és mindezek után sem löksz el magadtól, sőt… Így lesz mindkettőnknek a legjobb.

- Egyetértek! – mosolyodik el, egy kis puszit nyom az arcomra – Nekem is nagyon jót tett ez a közös hét, valahogy nyugodtabb lettem. Bármikor hívj le bátran, főleg, ha már az őrület határán vagyok a sok munkától.

- Így lesz. – nevetek fel halkan, közben a becsomagolt szendvicseket egy reklámszatyorba pakolom a két másfél literes buborékos víz mellé. Kell az ellátmány, azért annyira nem rövid az út.

- Hé! – kapja el a karomat az utolsó ennivaló berakása előtt. Szépen kiveszi, és leteszi a pultra – Még nem vacsoráztál, ez pont jó lesz.

Mosolyogva megrázom a fejem, adok egy puszit a vállára, majd a szatyorral az ujjaim között indulok kinyitni az ajtót. Caleb felkapja a táskáját a vállára, így megyünk ki együtt az autójához. Pici Twisterem szintén követ minket, érzi, mi történik perpillanat. Végülis, vele utazott több száz kilométert, aztán egy teljes hétig babusgatta őt egy szeretetteljes gazdi. El akar köszönni velem együtt. Ketten is búslakodni fogunk utána, úgy érzem.

~***~

6-kor sikerült végleg elbúcsúznunk. Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog viselni. Alig telt egy fél óra, mire eltörött a mécses nálam. Ennek a dupláját sikerült sírással töltenem, Alphát és Twistert ölelgettem magamhoz megnyugvás reményében. Nem igazán sikerült összeszednem magam, ezért megpróbáltam elterelni a gondolataimat. Olyan 25 percen belül sikerült összeállítanom a holnapi leadandó tananyagot, erre a rövid időre sikeresen ki is kapcsolt az agyam, de hamar kezdtek visszamászni a rossz gondolatok. Eszembe jutott az egy héttel ezelőtti fogadalmam, miszerint lefutom a hamburgeres vacsora kalóriáit. Így keveredtem ki a közeli erdő egyik ösvényére.

Még nincs túl sötét, de a nap lassan nyugovóra tér. Idebent az erdőben minden olyan békés, csendes. Tudom, hogy történnek furcsaságok errefele, ettől függetlenül szükségem van a nyugalomra és a tiszta levegőre, amit itt kaphatok meg igazán. Egy szürke tréningnadrágra, vele egyszínű felsőre, valamint fekete futócipőre cseréltem le az otthoni ruhámat, hogy kijöhessek a természetbe egy könnyed kocogásra. A fülembe kellemesen hangosan énekel az egyik kedvenc bandám volt énekese, Adam Gontier. A Three Days Gracetől szól éppen a Gone Forever. Nem tervezem megtenni mindazt, amiről maga a dal szól, sőt, alig várom az újabb találkozást Calebbel. Egyszerűen megnyugtat a hangja, a dallama, és éppen ez következett a lejátszási listán. Hátha a következő szám kevésbé lehangoló lesz. Alapvetően nem a szövegére figyelek, a saját gondolataim jobban lekötnek. Calebtől úgy búcsúztam el, mint barát, semmi több. Az a bizonyos éjszaka végül nem jött össze. Nem éreztük többé, hogy meg kellene tennünk, nem volt meg a szikra hozzá. Ezzel a tudattal azért könnyebb az elválás. Azt hiszem, ez volt a legjobb, ami történhetett. Mindkettőnk lelke belenyugodhat, hogy ez egy sikertelen kapcsolat volt, barátságnak viszont tökéletes lesz. Efelől nincsenek kétségeim.

Nem tudom, mióta futhatok, de kezdem érezni a lábaimban. Fáradtan egy fának dőlök, muszáj kifújnom magam. Az elmélkedés elvette az időérzékem, még a kimerültség sem tűnt fel. A telefonom háromnegyed 10-et mutat, késő van már. Teljes sötétség honol mostanra, alig látni bármerre. Egy bizonyos szintű pánik kezd hatalmába keríteni, csupán a telefonom fénye nyugtat meg. Sietős léptekkel indulok visszafele az ösvényen, a fülhallgatóm meg sem kísérelem kihúzni a fülemből. Nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom, mi minden mocorog körülöttem. Igyekszem a lábam elé koncentrálni, hogy véletlenül se tévedjek le az útról, valaminek mégis sikerül elterelnie a figyelmemet. Egy régi, leégett ház bújik meg a fák árnyékában, ami ímmel-ámmal, de áll még. A telefonom vakuját arrafele irányítom, a kíváncsiságom felülkerekedik a félelmemen. Az ajtaja csukva, a betört ablakok lehúzva, mintha védelmet kellene nyújtaniuk. Nem hiszem, hogy bárki oda bemenne, rémisztő ez a hely. Szinte azt várom, mikor ugrik ki rám odabentről valami. Hátrálok is pár lépést, nem kísértem inkább a sorsom. Nem valószínű, hogy ténylegesen van bent valami vagy valaki, ettől függetlenül reggel szívesebben körülnéznék itt. Ha visszatalálok, egyszer mindenképp benézek. Vagy ez magántulajdon? Be lehetne egyáltalán menni? Ennek jobban utána kell néznem.

Visszatérek az utamra, jobb, ha nem kószálok el onnan. Az idő meglehetősen lehűlt, a pulcsimat jobban össze kell húzzam magamon. Gyanakvón körbepillantok időnként magam körül biztos, ami biztos alapon. A hátam mögé gyakran téved a tekintetem, talán nem olyan meglepő egy ilyen helyen, ha paranoiássá válik az ember.

Valami furcsa zajt hallok, ezt még az aktuális zeném sem tudja elnyomni. Bizonytalanul kihúzom a fülhallgatókat, hátha felismerem a hangot. Az ereimben megfagy a vér, befeszült testtel leblokkolok az út kellős közepén. Halk, sziszegéshez hasonló hangok jönnek a bokrok környékéről, szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem a szél. Ellenben az is halál biztos, hogy ez nem kígyó. Mint valami gyík vagy bele sem merek gondolni, milyen hüllő adhat ki ilyen hangot. Szoborrá dermedve próbálom kikövetkeztetni, merre lehet ez az állat, mit akarhat, és egyáltalán észrevett-e engem. Egy nagyon halk, mély sóhajt követően rendezem a gondolataimat. Nem maradhatok itt egész éjszaka, ezt kell megértetnem a testemmel. Óvatos léptekre kényszerítem a lábaimat. Alig haladok előre, de legalább csendben teszem. Hamar kiderül, hogy nem elég csendesen.

Egy éles fájdalom hasít a bokámba, mintha egy késsel vágták volna fel mélyen. Hangos sikítás szakad ki a torkomon, messziről hallom a visszhangját. Pillanatokba sem telik, mire az egyensúlyom elvesztem és a földre kerülök. Az érzés megbénít, szétárad az ereimben a fájdalom, a tehetetlenség. Nem hétköznapi vágás, ez valami sokkal súlyosabb. Alig érzékelem a külvilágot körülöttem, a szemhéjaim egyre nehezednek. Egy utolsó emlékem van, mielőtt végleg lecsukódnak a szemeim. Egy magas alak tornyosul felém, a kezein hatalmas karmok éktelenkednek, amiről valami sűrű folyadék csöpög. Ez nem állat… ez nem lehet állat.

HItaly

Túl sok titok (6. fejezet)

- Ez… érdekes meccsre sikeredett. – mondja ki a nyilvánvalót Caleb. Éppen hazafele tartunk, a karja alá bújva merengek a történteken. Szinte csak ő irányít.

- Aha. – bólogatok amolyan „igen, biztosan” stílusban, nem igazán tudok másra figyelni.

- De legalább nyert a sulid. – ad egy puszit a fejemre.

- Aha. – bólogatok tovább, mint valami nehéz felfogású idióta.

- Oké, látom, veled mára vége a kommunikációnak. – sóhajt fel. A házamhoz érve maga elé enged a bejáratnál. Szégyellem magam, mostanában túl sokat merülök el a gondolataimban ahelyett, hogy kiélvezném a jelenlétét. Nem tehetek róla, ez a város annyi titkot rejteget előlem. A kíváncsi természetemnek hála, képtelen vagyok leállni a kutatással, amíg nem találok válaszokat. Erény vagy sem, ilyen vagyok.  Mindenkinek lehetnek hibái.

- Sajnálom, tényleg! Gondolom, azért megérted, hogy a tanítványaimról van szó. Egy bizonyos szinten aggódhatok értük, nem?

- Persze, én sosem mondtam az ellenkezőjét. – emeli meg a kezeit védekezőn – Csupán gyanítom, hogy nem ez a legnagyobb probléma, amin kattogsz egész nap.

- Mi más lenne? – húzom fel a szemöldököm. Ha az emlékezetem nem csal, egy szót sem szóltam Derekről neki. Nem is szükséges tudnia, ő maradjon az én kis titkos titokzatosságom.

- Nem tudom, ezért zavar nagyon.

- Nincs okod aggódni, néha túl sokat képzelsz a dolgok mögé. Itt vagyok, jól vagyok, látod, hogy egészen beilleszkedtem ide… legalábbis próbálkozom. Mi a probléma?

Nem válaszol a kérdésre, sóhajtva megrázza a fejét, majd felindul az emeletre. Értetlenül nézek utána, valami nem stimmel nála sem. Istenem, legalább ő könnyítse meg a helyzetemet azzal, hogy beszél hozzám.

Bezártam a kaput, a bejárati ajtót szintúgy, a teraszajtót ellenben elhúztam. Kellemes idő van kint, kisszelőztetem a házat. Twister az itatójából lepetyel vizet, de felkapja a fejét az érkezésemre. A cipőlevétel után felkapom a kezeimbe, kicsit megszeretgetem. Annyira örülök neki, ő legalább velem marad miután Caleb elmegy. A cicám is boldog a jelenlétem miatt, ezt dorombolással és bújással igyekszik bizonyítani. Mosolyogva adok egy puszit a fejére, aztán fektetem le a kis helyére. A szemem az órára siklik, lassan fél 11-et üt. Úgy gondolom, egy gyors tust vagy fürdőt követően ledőlök. Holnap, ahogy a hét minden napján, korán kell kelnem.

Feltrappolok a lépcsőn, egyenesen a szobámba veszem az irányt. A pizsimet előkotrom, amit a párnám alá rejtettem ágyazáskor. A fürdőszobát hamar letudom, a tus mellett döntöttem, valahogy jobban esett kivételesen. Fogmosással, sminklemosással együtt nagyjából fél órába telik az egész. Jöhetne a jól megérdemelt ágyba bújás, a lelkiismeretem viszont még nem készült fel rá. Előbb tisztáznom kell a dolgokat.

- Caleb, bemehetek? – kopogok be halkan a szobájába. Nem kapok reakciót, bent teljes csend honol. Remélem, nem haragszik rám, nem akartam megbántani. – Cal, kérlek! Ne haragudj rám, tudod, hogy nem akarok neked rosszat! Nagyon örülök, hogy itt vagy velem, komolyan! Sokat jelentesz nekem, igyekszem több figyelmet szentelni neked, főleg, hogy nemsokára elmész. – egészen elhalkul a hangom, nem akar több szó kijönni a számon. Az ajtónak dőlve várok bármi választ.

- Bocsi, itt vagyok.

Összerezzenek hirtelen, nem számítottam, hogy a hátam mögül is jöhet a hang. Sóhajtva felé fordulok, felnézek a szemeibe. Halványan elmosolyodik, felemeli a kezében tartott krémet, amit a bokámra használok. Hála az égnek, nem haragszik… vagy jól titkolja. Átölelem a nyakát szorosan, az álla alá fúrom a fejem. Nem habozik sokat, a karjaiba zár azonnal, végigsimít gyengéden a hátamon.

- Sajnálom! Ígérem, sokkal többet leszek veled fejben is! Imádlak, tisztában vagy vele pontosan!

- Na, jól van, elég lesz, Rio. – nevet halkan – Nem haragszom, nincsen baj, ne pánikolj.

- Tuti? - nézek fel rá nagy szemekkel.

- Tuti. – bólint mosolyogva, egy puszit nyom az orromra.

- Ide is kérek! – kapom el az ajkát egy gyengéd csókra. Nem rest viszonozni, a nyelvét rögtön hadba indítja az enyém ellen. A csókcsatát eddig én vezetem, ezért lassan hátrálok a szobájába, aminek az ajtaját készségesen kinyitja mögöttem. A nyakánál fogva húzom magammal befele, ő pedig vigyorogva követ. A lábával lazán berúgja az ajtót, majd az ágyhoz érve lassan ledönt rá. Talán ez lesz az az éjszaka? Nem igazán tudom eldönteni, szeretném-e egyáltalán. Valami biztosan nem stimmel közöttünk, a kapcsolatunk nem olyan, mint régen. Ezért lesz szükség arra az alkalomra, azzal mindent kideríthetünk, és eldől, mi lesz a sorsunk.

~***~

Nem, nem ez volt a megfelelő alkalom. Akármennyire fáj bevallanom, az aznap történtek jártak a fejemben, nem tudtam 100%-ban rá koncentrálni. Nem mellesleg furdalt a kíváncsiság, ki lehet ez a Hale. A csókcsatánk gyengéd puszivá enyhült, a végére pedig egyszerű beszélgetésbe csapott át a tevékenységünk. Caleb kedvesen ellátta a bokámat, be is kötötte a fáslival, majd elköszöntünk éjszakára egymástól. Miért nem maradtam ott? Nekem szintén jobban esett volna a karjai közt elaludni, mint a kavargó gondolataimmal, csak… oké, nem titkolom, utána néztem kicsit Dereknek. „Kicsit”, nagyjából fél 2-kor sikerül lefeküdnöm rendesen. Annyi cikket találtam róla. Több blogon és fórumon is folynak találgatások, ki lehet ő. Mindenfélét láttam, bűnöző, névtelen hős, gyászoló pszichopata, a kedvencem; vérfarkas. Rengeteg, de tényleg rengeteg photoshopolt képet találni róla színezett íriszekkel, karmokkal, agyarakkal, némelyik egészen élethű, némelyik ellenben komolyan szánalmas próbálkozás. Mit lehet tenni, az unatkozó ember bármire képes.

Érdekes, normális fotót alig találni róla. Néhány rendőrautóba szállós, futós vagy csupán sétálós képre leltem. Nagyon titkolja a kilétét, bár a múltját elnézve ez nem olyan meglepő. A családja tűzvészben halt meg, elméletileg szándékos gyújtogatás történt a házukban. Ő, a húga, a nagybátyja, valamint a nővére élték túl, azóta viszont a nővérét meggyilkolták. Istenem, szegény férfi mi mindenen ment át az élete során, holott nem tűnik olyan öregnek. Pár évvel lehet nálam idősebb. Mit ne mondjak, a külseje sem utolsó. Komoly edzésterve lehet, egy hatalmas bikához tudnám hasonlítani a testalkatát. Az arca és a szemei figyelmet vonzók. Férfias élek, kemény tekintet, magabiztos kiállás. Magányos farkasnak tűnik, pedig bármelyik nő biztonságban érezhetné magát a társaságában. Sajnos ezzel kapcsolatban sem találtam információkat, a magánéletéről semmit nem tudni. Sikeresen titkolózik, mondjuk ezt megértem. Még csak celebnek sem mondható, ettől függetlenül sokan csámcsognak az életén. Kiborító lehet, bele tudnék pár napon belül őrülni. Sokan túl hamar elítélik, közben senki sem kíváncsi, mi folyhat a háttérben. Azt be kell vallani, elég sok bűntényt és gyilkosságot próbáltak a nyakába varrni, valahogy mégis mindet megússza. Vagy nincs köze hozzá, vagy tényleg jól álcázza a gyilkolási hajlamát. Nem tudom, annyira össze vagyok zavarodva, nekem nem tűnik rossz embernek. Ennek ellenére akkor sem lenne szabad a diákok közelébe lennie. Talán ők bíznak benne, pedig nem kellene. Holnap megpróbálok beszélni Scottékkal. Igaz, nekem ebbe nincs nagy beleszólásom, tanácsként akkor sem árthat. Na jó, most már tényleg alvás, így is hulla leszek reggel.

~***~

Nem nekem való az éjszakázás, alig bírtam felkelni a vekkeremre, ami az őrült csilingelésével szakította félbe álmaimat. Hogy ki volt a középpontjában? Könnyű lehet kitalálni, pláne a tegnap éjszakai kutatótúrámat figyelembe véve. A vérfarkasos téma nagyon magával ragadhatott, álmomban vörös szemekkel, hatalmas fogakkal és karmokkal kergetett az erdőn keresztül. Zseniális, pont ez hiányzott nekem, nincs elég zűr körülöttem.

A reggeli rutinomat hamar elvégeztem, fürdő, öltözködés meg minden. Reggelivel ma nem várt senki, bizonyára Caleb nem kelt fel. Nem is baj, legalább ő pihenjen, ha már megteheti. Csupán egy szendvicset készítettem magamnak, amit hamar bekaptam. Twistert szintén aludt, nem akartam felkelteni, ezért csendben raktam neki reggelit, a vizes tálkáját feltöltöm, nehogy hiánya legyen bármiből, a teraszajtót pedig kinyitottam kicsit, hogy kimehessen a levegőre.

Zombiként vonszolom magam az utcán, alig van erőm járni. Én idióta a séta mellett döntöttem abban reménykedve, ez majd felébreszt. Hát nem. Fáj a bokám, álmos vagyok, és szokatlanul kevesen járkálnak az utcákon. Ilyenkor már indulni kellene iskolába, merre van mindenki? A gimihez felvezető fehér aluljáró szerű útra térve sem lett nagyobb a tömeg. Azonnal előkapom a telefonom, csak arra tudok gondolni, hogy benézhettem az időt. Valami szokatlant érzek a hátam mögött, mintha valaki figyelne. El is felejtem megnézni az órát, óvatosan átpillantok a vállam felett. Egy magas, nagy testalkatú, fekete sziluettet látok középen. Nem látom az arcát, de biztos vagyok benne, hogy engem néz. A haja kócosan mered felfele, keresztbetett lábakkal és zsebre dugott kézzel álldogál a falnak dőlve. Semmi félelem nincs bennem, ha bántani akarna, már megtette volna. Kíváncsian fordulok felé teljesen, lassú léptekkel indulok meg felé. Ahogy közeledem, annál tisztábban rajzolódik ki előttem Derek arcvonásai. Mi a frászt keres itt? Megint Scottékat keresheti? Nagyon begurulok, ha még az iskolából is lógatja őket. Semmi sem lehet olyan fontos, mint a fiatalok jövője.

- Segíthetek? – lépek óvatosan közelebb hozzá.

- Nem, köszönöm. – rázza meg halványan a fejét.

- Vár valakit esetleg? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Igen. – bólint halványan. Hát nem egy bőbeszédű ember.

- Nem lenne szabad itt lennie. Jobban tenné, ha nem ólálkodna az iskola körül. Hagyja békén a diákokat, legfőképp Mr McCallt és a barátait! Ez az utolsó évük, muszáj 100%-ban a tanulásra koncentrálniuk! Semmi joga távol tartani őket az iskolától, sőt… Akármivel szerezte meg a bizalmukat, felejtse el őket!

Először nem válaszol, csupán ellöki magát a faltól. Egy lépést hátrál tőlem, de továbbra is keményen néz a szemeimbe. Engem nem félemlít meg, egy pillanatra sem kapom félre a tekintetem.

- Először is, úgy gondolom, ehhez nem sok köze van. Másodszor pedig Scott meg a többiek felnőttek, nagykorúak. Döntöttek, bíznak bennem. Ebbe maga nem szólhat bele. Nem én vagyok a rosszfiú, nem tőlem kell félteni őket. Higgye el, sokkal durvább dolgokba lehet botlani az utcákon. Ha akarnám, már régen bánthattam volna őket. Nem tettem. Mind élünk, mind jól vagyunk. Mi az aggodalom oka? – húzza fel a szemöldökeit amolyan „na, ehhez szólj hozzá” stílusban. Megszeppenve nézek fel rá, egy szó nem jön ki a számon, a levegőm is megakad valahol félúton. Rövid, ellenben nagyon ütős a repostja.

- Ez akkor sem helyes! – nyögöm ki felocsúdva a döbbenetből.

- A saját érdekében jobban teszi, ha nem üti bele az orrát a mi dolgunkba! – mondja halkan, de annál inkább tekintélyt parancsolón. Nem merek visszaszólni, némán bámulok zöldeskék íriszeibe, amiben némi düh, gondterheltség és talán aggodalom csilloghat. Meglepő kombináció.

 A hátam mögött halk morajlást hallok, diákok kezdenek lézengeni az iskola felé. Megfordulok egy pillanatra, felmérem a helyzetet mögöttem. Mire visszanéznek… egyedül maradok az aluljáróban a gondolataimmal.

Barátságos mérkőzésből üldözés (5. fejezet)

Sziasztok! :)

Bocsánat a késésért, nagyon szégyellem, de nem fogok hazudni... nyár van, pihenek így érettségi után (igaz, hogy csak infóból érettségiztem, egyelőre viszont annyi elég is volt :D), ezért késtem meg a résszel. Bocsánat, szólok Liamnek, hogy keressen nekem is egy lyukat, ahova beeshetek szégyenemben... (SPOILER SPOILER SPOILER, mondjuk nem olyan hatalmas :D Aki látta már az 5. évad eddigi részeit, érteni fogja! ;) ) Bocsánat, itt vagyok, itt a rész is, igyekszem nem késni a következővel! Jó olvasást! ;) :)

A reggeli napfény kellemes melege csapja meg az arcom. Hunyorogva kinyitom résnyire az egyik szemem, bántja még az erős fény. Alphát keresem automatikusan a kezemmel, aki tőlem nem messze hever a takaró alatt. Elnyúlok érte, most nem vágyom másra, csak a puha bundájára, hogy magamhoz ölelgethessem. Annyira üres az ágyam, egy embernek túlságosan nagy. Lejjebb húzom magamon a pólómat, a plédemmel pedig a fejem búbját is betakarom, csupán az orromnak és Alpha fejének hagyok ki egy kis rést. Istenem, annyira nem akarok kikelni ma innen. Elképzelhető, hogy ez lesz életem egyik legkínosabb reggele.

Az órám őrületes csipogásba kezd. Elképesztő, milyen idegesítően hangos órákat tudnak gyártani egyesek… Át kellene váltanom a telefonom ébresztőjére, ott levehetem a hangot (akár teljesen), és beállíthatok olyan dalt, amit csak én kívánok. Hm, megfontolandó.

Nyöszörögve kikelek az ágyból, egy nyújtózkodás kíséretében ásítozom. Mehet a reggeli rutin, fürdőszoba, fogmosás, zuhany, a hajamat most lófarokba kötöm. Ha már annyit szenvedtem tegnap a ruhaválasztással, ma azért is egy lazább szerelést veszek fel. Egy halványsárga, lenge, ujjatlan felsőt választok, amin különböző világos színekben pompázó pillangók vannak. Mellé egy világosszürke csőnadrág, és egy fehér saru. Nem tudom, milyen idő lesz, ezért egy barna blézert hozzádobok a szettemhez. Volt időm bíbelődni a kontaktlencsével, ezért a szemüvegemet a táskámba dobom, a fontosabb dolgokat elrakom, és sietek is le a konyhába egy gyors reggelire. A lábam egészen helyrejött, kicsit szúr, ha ránehezedek, de semmi komoly. Talán kímélem pár napot, úgyis rég ültem volán mögött.

- Jó reggelt. – hallok meg a pult felől egy egészen halk köszönést. Felkapom a fejem, a hang irányába pillantok. A szívem ritmusa heves tempóra vált, simán elmehetne egy dubstep alapnak. Mély sóhajt véve elindulok a konyhába, a lépteimet lassabbra veszem, húzni akarom az időt.

- Jó reggelt. – suttogom félrepillantva. Nem merek felnézni rá, biztos rákvörösre fordult át a természetes testszínem, hát még ha a szemébe néznék.

- A tűzhelyen van rántotta.

Az említett berendezés felé fordulok, amin még füstölög a frissen készített reggeli. Elmosolyodom halványan. A gondoskodás kitörölhetetlen tulajdonsága marad.

- Köszönöm! – pillantok fel rá bizonytalanul, ő viszont tovább görgeti a telefonján megnyitott oldalt. Sóhajtva kiszedek magamnak egy kisebb adagot, egy pohár teával karöltve leülök vele szemben a pulthoz. A konyhám össze van nyitva az étkezővel, van egy 6 személyes asztal, ennek ellenére én általában a pultnál eszem. Közelebb van.

- Hogy aludtál? – iszik bele a kávéjába pókerarccal. Ne tudok semmi érzelmet leolvasni, ahhoz a szemét kellene látnom.

- Volt már jobb. – felelem halkan – Te?

- Dettó. – bólint. Kicsit tartózkodó, ő sem meri felhozni a témát. Ezt akkor is muszáj lesz megbeszélnünk.

- A tegnap este… - próbálok belekezdeni valamilyen módon. Én sem tudom pontosan, hogy vágjak bele.

- Felejtsük el, rendben? – sóhajt fel, megrázza a fejét – Ez így sikerült, nem kell felhánytorgatni. Nincs semmi baj ezzel, akárkivel előfordul. Legközelebb hátha máshogy alakul. Esetleg találunk egyet a fiók mélyén... – néz fel rám óvatosan. Halkan nyelek egyet, azonnal feltörnek bennem az érzelmek, amiket sikerült éjjel kiváltania. Annyira kívántuk egymást, szó szerint kiéhezett farkasként kaptunk a másik ajka után. A bőrömet libabőr lepte el minden puszijától a torkomon, a mellkasomon, és lejjebb a testemen. Egy józan gondolatom nem maradt a fürge nyelve munkáját és nedves csókjait követően. Meg akartuk tenni, szörnyen vágytunk rá, ez mindkettőnkön látszott, nem mellesleg feltűnően érződött is. Néha már egy érintésétől azt hittem, felrobbanok. Türelmetlenül, de ki szerettem volna várni az egészet. A lihegésünk töltötte be a szobámat, a mellkasunk majdnem egyszerre mozgott tempósan, egy nagyon hosszú, őrjítő bemelegítésen voltunk túl. Mégsem történt semmi. Az ok igazán egyszerű… Egy gyerek komoly felelősség, sosem jött szóba nálunk. Nyilván ez alkalommal sem volt másképp. Nincs szükségünk még gyerekre, főleg ilyen „kapcsolatban”, amiben éppen élünk. Ebből kifolyólag a védekezés egy fontos szakasza a szeretkezés folyamatának. Amíg együtt voltunk, bevállaltam a fogamzásgátló szedését, viszont a szétválás óta ezt befejeztem. Egyikünk se számított rá, ergo óvszerrel senki sem szolgált. Soha senkinek nem kívánok olyan kellemetlen pillanatot, mint amit mi éltünk át éjszaka. Őrülten feltüzeltük egymást, mindenünk lüktetett, mégis egy szenvedés lett a végkifejlet. Kielégítetlenül, az érzésektől megrészegülve úgy döntöttünk, mindenki vonuljon vissza a saját helyére. A végén még annyira becsavarodtunk volna, hogy a védekezésről „véletlenül” megfeledkezünk.

- Én azért nem szeretném teljesen elfelejteni… - suttogom bátortalanul – Nekem jelentett valamit... Talán nem is keveset.

- Megértem, ezzel hasonlóképpen vagyok. – simítja meg gyengéden az arcomat – Majd megpróbáljuk újra, ez a kis incidens pontosan arra sarkall, hogy nem szabad feladnunk. Igenis megvan még az a láng, ezzel az éjszakával kideríthetjük, mi lesz.

A szemeibe nézek mélyen, igyekszem mindent kiolvasni belőlük. Őszintén csillognak zöldeskék íriszei, némi érzelmet vélek felfedezni mellette, de nem tudnám megmondani pontosan, miket. Igaza van, újra meg kell próbálnunk, semmi vesztenivalónk nincs.

- Ma lesz egy lacrosse meccs, van kedved eljönni velem? – térek ki a válasz elől. Nem vágok rá egyből konkrétat, ezen kicsit gondolkodnom kell még.

- Ha szeretnéd. – fújja ki lassan a levegőt, nem erre a válaszra számított. Újra beleiszik a kávéjába.

- Máskor megbeszéljük, sietnem kell. – pattanok fel a helyemről.

- Bele se kóstoltál! – rázza a fejét rosszallón – Nem indulhatsz el éhesen!

- Útközbe megállok, veszek valami reggelit, ígérem! Ne haragudj, komolyan sietnem kell!

Hátra sem merek nézni a csalódott szempárba, csak gyorsan elpakolok, egy puszit nyomok az arcára, a táskámat a vállamra kapom, végül a garázsba sietek. Legalább a tanítás eltereli a gondolataimat.

~***~

Mit gondoltam? Az iskola semmire sem megoldás. Egy másik rejtély övezi a helyet, amin megállíthatatlanul kattogott az agyam mind a 7 órámon át. Mit ad a sors, titokzatos Hale gimnáziumi ismerőseivel volt a második órám. Részemről és részükről is nagy megdöbbenés volt az első reakció. Nagyon furcsa dolog van körülöttük, ha mind Derekhez kapcsolódnak valamilyen formában. Miért állnának egyáltalán szóba egy olyan emberrel, mint ő? Alig tudni róla valamit, szinte csak rendőrségi ügyekben olvasható a neve. Oké, igazság szerint engem is egyre jobban izgat, ki lehet ő valójában.

A délután eltelt lassan. Miután hazaértem, leültünk egy hosszú, tartalmas beszélgetésre egy finom, meleg ebéd mellett. Egyelőre abban maradtunk, hogy megpróbáljuk újra, ha úgy érezzük, megfelelő az alkalom. Addig maradunk a puszinál és a bújásnál.

Ebéd után kicsit Twisterrel foglalkoztam. Játszottam a kicsivel, kikeféltem a bundáját, majd álomba ringattam. Az ölemben fekve dorombolt, miközben a holnapi tananyagot dolgoztam ki, megnéztünk egy filmet Calebbel, megvacsoráztunk, és gyalog kiindultunk a pályára. Útközben szintén akadt rengeteg kibeszélnivalónk, nem telt némán az idő. A meccs 8-kor kezdődik, mi már a lelátón ülünk 7:50-kor, a suli lacrosse csapatáról mesélek néhány dolgot neki, hogy képben legyen.

- Tehát ez a McCall a csapatkapitány, Dunbar pedig a másik sztárjátékos, és van egy lány, Kira? – húzza fel bizonytalanul a szemöldökét.

- Pontosan! – bólogatok helyeslőn, egy puszival ajándékozom meg a pontos válaszért – Okos kiskutya, megy ez. – simogatom meg a fejét pimasz vigyorral. Nevetve meghúzza óvatosan a hajamat, mire felbiccen a fejem, így egy hosszú puszit tud nyomni az ajkamra. Megsimítom az arcát gyengéden, kicsit el is mélyítem csókká a kezdetben gyengéd gesztust.

- Tudok én, ha akarok. – suttogja mosolyogva, még egy puszit ad az orromra, majd magához ölel fél kézzel. A vállára hajtom a fejem, körbenézek a helyen. A lelátók kezdenek megtelni, a szülők izgatottan várják ki a gyerekeiket a pályára, az ellenfél szurkolói is egyre többen lesznek. Békés estének ígérkezik a mai, a pályát gyönyörűen bevilágítaná a telihold erős fénye, ellenben a lámpák nyilván dominánsabban teszik láthatóvá a területet. Kíváncsian várom én is a mérkőzést.

Lassan felsorakoznak kezdőpozícióba a csapotok, elkezdődik a meccs. Már az első pillanatban Scott hálójába kerül a labda, igazi csapatmunkával juttatják előre a labdát. Mindenki komolyan veszi a megmérettetést, pedig ez még nem is tétre megy. Jó látni, hogy a diákokban megvan ez az őszinte versenyszellem, ami véletlenül sem csap át vérre menő harcokba. Ráadásul ezzel le is tudják magukat kötni, nem kódorognak az utcákon, nem kerülnek össze rossz arcokkal, van mire koncentrálniuk, de mégis kikapcsolniuk a tanulás mellett.

A tekintetem valamilyen oknál fogva megakad a pálya túloldalán, amitől nem messze az erdő húzódik. Látok egy alakot a fák közül kijönni, annyira ismerős a testfelépítése. A bőrdzsekijébe dugott kezekkel áll meg a pályától nem messze, rideg arccal méri fel a terepet. Derek lehet az?

- Minden oké? – simítja hátra a hajamat Caleb.

- Persze, minden rendben. – adok egy puszit a tenyerébe. Egy gyors puszit nyom ő is az arcomra, és visszakoncentrál a játékosokra. Engem viszont most jobban érdekel a túloldalon álldogáló ismeretlen. Nem látom az arcát, túl messze van, ettől függetlenül az éles arcvonásait felismerem. Biztos vagyok benne, hogy Derek Hale az. Mit akarhat itt? Scottot keresi megint? Nem tetszik nekem, hogy itt ólálkodik folyamatosan, bármi legyen a háttérben.

Csupán pár pillanatra nem figyelek, egy játékos pedig a földre kerül. Egyszerre szisszen fel a közönség, kíváncsian kapom a fejemet a tetthely felé. A 11-es számú McCall térdel a pálya közepén, az ütőjén támaszkodva liheg maga elé bambulva.

- Mi történt? – suttogom Caleb fülébe.

- Belement vállal az egyik játékos, és összerogyott. – húzza el a száját. Egy emberként megfeszülve várjuk a fejleményeket, Scott nagyon nem akar felkelni. A barátja próbálja nyugtatni, ugyanis feltűnően gyors, de nagyon mély sóhajokat vesz a srác. Mintha ideges lenne. Liam és Stiles együtt igyekszik támogatni, már az edző is megindul feléjük, ekkor viszont beindulnak az események. Scott felnéz a Holdra, egy pillanatra meglátom az íriszeit. Valami nem stimmel, a szeme… világít? A színe sem normális, biztosan nem egyszerű barna. A Holdról egyenesen Derek felé fordítja a figyelmét, aki rég nem áll már a helyén. Pár pillanatig senki nem mozdul, a csendet szinte vágni lehet, a szemeikkel keresik az emberek, kire meredhet ennyire. Hirtelen pattan fel a földről, a két segítőt félrelökve elkezd berohanni fejvesztve az erdőbe, mintha követne valamit. Vagy esetleg valakit… Mi a frász történik itt?

HItaly